Az állatok karácsonya alkalmából hirdetett történetíró pályázatot a pécsi zoo, melyre fantasztikus alkotásokat kaptak a lelkes kis meseíróktól. Kalács, a sérült lábú, bicebóca, bánatos tarvarjú históriáját kellett befejezniük. Mi pedig most megosztjuk Czéh Hanna szívmelengető ünnepi meséjét, mely a jóságról és az igaz szeretetről szól. Olvassátok!
Egyszer volt, hol nem volt, a Pécsi Állatkertben egy kis, bicebóca tarvarjú, Kalács. Bicebócaságát egy térdsérülés okozta, amit még régebben szerzett, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy teljes életet éljen. Karácsony közeledtével azonban Kalács egyre szomorúbb és szomorúbb lett, folyvást sírdogált. Bánatát nem bicegése okozta, hanem bizony úgy érezte, őt senki sem szereti, levegőnek nézik. Kopasz kobakja, kócos tollai, görbe csőre miatt csúfnak nevezték, ráadásul nem viselt olyan pompázatos, színes tollruhát sem, mint szomszédjai, a papagájok. Csupán egy egyszerű, fekete öltözékkel áldotta meg a természet. Kalács úgy vélte, rá senki nem figyel és hiába a szeretet ünnepe, róla mindenki megfeledkezik, nem is számított ajándékra sem. Felült hát egy távol eső ágra s ott pityergett bánatában…
…Azonban egyszer csak odament egy kisfiú, akit Marcinak hívtak, Kalácsot megkérdezte, miért sírdogál. Nem jött válasz, egyszer csak megszólalt a kis varjú, azért sírok, mert az emberek csúnyának néznek! Ez nem igaz! – háborodott föl Marci, gyönyörűszép fekete tollaid vannak, és szépen énekelsz! Te nem vagy csúnya!
– Tényleg így gondolod? – kérdezte Kalács.
– Igen, így gondolom! Mi lenne, ha holnap is eljönnék?
– Nagyon örülnék neki! – Kalács nagyon örült, hogy végre foglalkozik vele valaki.
– Mi lenne, ha barátok lennénk? – mondta a kis varjú.
Azt mondta Marci: várj pár percet és mindjárt jövök, és visszatért egy adag madáreledellel. Azt mondta: ez mind a tiéd, tessék. Mennem kell, mert vár a húgom Panna.
– Jó, de akkor mit csináljunk holnap?
– Majd kitaláljuk!
A kisfiú örömteli mosollyal ment haza. Másnap Marci egy dobozzal jelent meg, finom illat áradt a levegőben. Kalács megkérdezte, hogy mi van a dobozban? Erre azt felelte: mézeskalács.
– Megkóstolhatom?
– Persze, hisz neked hoztam.
– Ez nagyon finom lett.
Ekkor megjelent a kisfiú húga, Panna. Bocsi, Kalács, de most haza kell mennem, ígérem, holnap is eljövök. A gondozók azt vették észre, hogy Kalács már nem szomorú, boldog. Másnap eljött Panna és Marci, ahogy megígérték. Hoztak Kalácsnak szaloncukrot, papírlapot és egy doboz színes ceruzát! Kalács most már örömében sírt, nem bánatában, és örült annak, hogy nem egy, hanem két barátja van.
Teltek, múltak a napok, és a gyerekek mindig eljöttek, de egyik napon azonban nem. Kalács azt hitte, hogy elfelejtették, azért várt egy kicsit, de nem jöttek, egyre szomorúbb lett. Kis idő múltán megjelentek a gondozók és mögöttük állt a két kisgyerek, mivel ma volt Kalács évfordulója, amikor odakerült az állatkertbe. Meglepték a gyerekek a kis varjút, hoztak neki két pár zoknit bicebóca lábacskáira, amit aznap készítettek. Kalács is meglepte Marcit és Pannát, két diót és egy színes karácsonyi rajzot adott.
– Remélem, tetszik nektek, mert tudjátok, én nem tudok mást adni ezen kívül.
– Ó nem butáskodj, nekünk te vagy a legszebb ajándék.
– Tényleg így gondoljátok?
– Igen, így gondoljuk.
A kis varjú szeme könnybe lábadt. Egyik nap Marci és Panna egy plüssmacit adtak, hogy Kalács ne legyen egyedül. Kalács szíve megtelt szeretettel, háláját ki akarta fejezni, de nem tudta, mivel. A kis buksijában támadt egy ötlet: készít egy kisautót és egy hajcsatot fából! Nekilátott a munkához. Négy darab kupakot talált, amik jók lesznek a kisautóhoz, ott van két facsipesz, abból lesz a hajcsat, éjt nappallá téve dolgozott, mikor végre készen lett. Elkezdett fújni a szél és leesett a hó. Megérkeztek a gyerekek. Marci azt vette észre, hogy Kalács nagyon fázik.
– Mindjárt jövünk, egy percet kérünk! – harsogták a gyerekek.
– Nézd Panna, látod, hogy fázik szegény?
– Igen, de mit tegyünk?
– Van nálam egy rongy.
– Nálam pedig gomb, tű és cérna, készítsünk kabátot!
Kalács azt mondta, tessék itt ez a kisautó, meg ez a hajcsat!
– Ki csinálta ezeket?
– Én magam készítettem!
– Ez gyönyörű, de most mi is hadd adjunk neked valamit. Láttuk, hogy nagyon fázol, ezért készítettünk egy kiskabátot.
– Köszönöm, igazán örülök neki.
– Tudod, Kalács, hogy holnap karácsony? Mi már nagyon várjuk, és holnap is eljövünk. Énekeljünk most egyet, ismered a „Kis karácsony, nagy karácsony” dalt?
– Igen, ismerem.
Hárman együtt énekeltek, csak úgy zengett az állatkert. Eljött hát december 24-e. A gyerekek meglátogatták Kalácsot, hoztak neki egy kötött sapkát és egy madárházikót. A kisvarjú sírni kezdett, odarepült Marci vállára és azt súgta a fülébe: köszönöm, ilyen csodaszép karácsonyom még sosem volt.
Közben megérkeztek a gyerekek szülei a gondozóval, és ők már közben megbeszélték, hogy Kalács ezentúl velük lakik, örök barátok maradtak. Hazavitték Kalácsot, kis házikóját felakasztották a diófára. Diós bejglit eszegetve nézte a karácsonyfa gyönyörű díszeit, örömében elkezdte énekelni a „Kiskarácsony, nagy karácsony” dalt. Marci, Panna és szülei körbeállták a fát és együtt énekeltek Kaláccsal. Gyönyörű karácsony volt!
FRISSÍTÉS!
Közben új Kalács-mesék is érkeznek a pécsi zoo közösségi oldalára, nézegessétek, olvasgassátok őket!
