Nemrég Vasarely-díjjal jutalmazta a város Trischler Ferenc szobrász munkásságát. A képzőművész gyönyörű alkotásaival városszerte találkozhatunk Pécsen, alkotásai a városképéhez tartoznak, akaratlanul is megáll mellettük a járókelő. Kivételes alkotások egy kivételes embertől.
– Hogyan indult a pályája? Mindig is a szobrászat érdekelte?
– Már gyermekkorom óta rajzolgattam, gyakorlatilag mindent, amit láttam magam körül, háziállatokat, tárgyakat, régi festők képeit másoltam. Meszlényi János bólyi szobrászművész volt az első, aki felfedezte, mennyire plasztikusak a képeim és nem a szín dominál nálam. Javasolta, hogy próbáljak meg mintázni inkább. Érmékkel kezdtem az egészet. De mindmáig azt vallom, a rajz az alapja minden képzőművészetnek, így a szobrászatnak is.
– Mégsem errefelé indult a pályája.
– Nem. Szobafestő-mázoló lettem. De a szobafestés mellett minden hétvégén szakítottam időt egy kis rajzolgatásra, mintázásra. Tizenhét évesen kerültem Budapestre, ahol folytattam szobafestést. De ahhoz érettségire volt szükség, hogy jelentkezzek az egyetemre, így levelezőn végeztem a középiskolát, s tettem le az érettségit. Végül huszonnégy évesen vettek fel az egyetemre, ahol végre azt csinálhattam, amit szeretettem. A legtöbbet első mesteremen, Meszlényi Jánoson kívül talán Kerényi Jenőtől és Somogyi Józseftől tanultam. A régmúlt nagy mesterei közül pedig Masaccio és Michelangelo művészete volt rám nagy hatással.
– A katedra mögött is állt. Milyen volt tanítani?
– Öt évig tanítottam a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában. Nem szerettem. A diákok csak addig voltak szorgalmasak, amíg fel nem vették őket, azután többségük ellustult. Sokan voltak, kicsik voltak a termek, kevés volt az idő, hogy mindenkivel külön foglalkozzak. De találkoztam sok tehetséges diákkal is.
– A keze alól kikerült rengeteg mű közül melyik a legkedvesebb számára?
– Leginkább a mohácsi Szentháromság-szoborra és a kozármislenyi templom mellett álló Assisi Szent Ferenc-szoborra vagyok a legbüszkébb. Előbbi egy óriási, magas mű, amelynek tetejét daruval kellett felhelyezni.
– És melyik alkotása jelentette a legnagyobb kihívást?
– A kaposvári sétálóutcán található Rippl-Rónai szamaras kordéval című szobor. Külön kellett megformázni a kordét, a szamarat, az alakot, a kereszthossza pedig mintegy négy méter. Roppant időigényes feladat volt.
– A Pécsen található művek közül melyiket emelné ki?
– Talán a Postapalota alatti Opris Péter téren álló Opris-mellszobrot. A pécsi posta első vezetőjének rendkívüli, egyedülállóan érdekes, kifejező arca volt, jó volt dolgozni rajta.
[su_note note_color=”#e6e5aa”]Legismertebb pécsi alkotásai: Az Aradi Vértanúk útja menti sétányon: Leiningen-Westerburg Károly, Poeltenberg Ernő, Knézich Károly, Damjanich János. A Természettudományi Kar botanikus kertjében: Kitaibel Pál, Princz Gyula. Opris Péter a Postapalota alatt, Várkonyi Nándor a róla elnevezett könyvtárban, Deák Ferenc és Széchenyi István a Kossuth téren, Csorba Győző a Tudásközpontnál, Szent Borbála a Budai vámnál. A Gulág áldozatainak emlékműve a Mártírok útján, a Bölcsészkar épületének díszkapuja.[/su_note]
– Miket szeret a leginkább formázni? Egész alakos szobrot, mellszobrot, domborművet?
– Régebben, amikor kevesebb megbízást kaptam, komolyabb műterem híján leginkább domborműveket alkottam. Ma leginkább a kisplasztikákat, figurákat kedvelem, de nagyon sok mellszobrot is készítettem. Mindent összevetve legszívesebben embereket ábrázolok. Hogy Szophoklészt idézzem: „Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb”.
Szeretem a szépet, a szépséget. Szobraim túlnyomó része ezért fiatal vagy középkorú, de élettel teli alakokat ábrázol. Ugyanakkor azt hiszem, az öregségben is van szépség. Rám mindig hatott, nagyon megihletett az elhagyatottság, a magány.
– Mire törekszik alkotás közben? Milyen üzenetet hordoznak a szobrok?
– Egy szobor akkor éri el a célját, hogy ha nem csupán elmegy mellette az ember, hanem megérez valamit, amit az sugároz. Szeretném általuk azt éreztetni az emberrel, amit én érzek, miközben formázom az alakot.
– Most min dolgozik éppen?
– Jelen pillanatban a négy magyar reformátor – Kálmáncsehi Sánta Márton, Szegedi Kis István, Sztárai Mihály és Méliusz Juhász Péter – mellszobrát tervezem, ők Kaposvárra fognak kerülni, a reformáció megszületésének 500. évfordulója alkalmából.
– Mivel foglalatoskodik, ha kimozdul a műteremből?
– Már itt a tavasz, úgyhogy jön a fűnyírás, szőlőmetszés, és a kis konyhakert gondozása. És jönnek az esti, erdei, hosszú medvehagymázós séták a kutyámmal!
[su_box title=”Névjegy” style=”noise” box_color=”#ccc483″ title_color=”#ffffff”]Trischler Ferenc 1945-ben született Bólyban (akkor: Németbóly). Szobafestő-mázolóként dolgozott egészen 21 éves koráig, ezután a fővárosban a Képzőművészeti Egyetemen diplomázott 30 évesen. Pécsre érkezvén öt évig a Művészeti Szakközépiskolában tanított, azóta szabadúszó képzőművész.
Azóta elhunyt feleségétől két fia született, ők Pécsen élnek. Jelenlegi párjával Pécs-Somogyban laknak. Egyik fiától egy másfél éves, másik fiától egy nyolc- és egy tízéves unokája van. Lányunokája nagyon szeret rajzolni, érdeklődik a képzőművészet iránt. Egyelőre tanáraiktól többet tanulnak, mint tőle, de ha meglátogatják, szeretnek nála is alkotni egy keveset, agyaggal összekenni a bútorokat.[/su_box]
