A pécsi zenekedvelők közül valószínűleg senkinek sem kell bemutatni Gyermánné Vass Ágnest. A mindig vidám és mosolygós hegedűművész ízig-vérig pécsi, a város szerelmese. A város napján munkásságát Pro Communitate díjjal jutalmazták.
– Honnan indult a zene szeretete? Miért pont a hegedűt választotta?
– Amikor gyerekként zeneiskolába kerültem, hamar kiderült, hogy jó hallásom van. Kezdetben zongorázni szerettem volna, de nem volt otthon zongoránk, bérelni sem tudtunk, így hegedülni kezdtem. Először nehéz volt, csak később szerettem bele igazán a hangszerbe.
– Mi szükséges ahhoz, hogy egy tehetséges fiatalból művész váljon?
– Mi is a tehetség tulajdonképpen? Sokan úgy gondolják, hogy ez egy adottság, holott a puszta zenei érzékhez a munkabírás, a szorgalom, a kitartás ugyanúgy hozzátartozik. Hiába van meg valakinek a képessége, ha nem tudja fejleszteni.
Yehudi Menuhintől tanultam, hogy a hegedülés három tényezőből adódik össze: a fej, a szív és a kéz. Nem véletlenül utolsó a kéz, hiszen a manuális készségek fejleszthetőek. Elsősorban a fej szükséges, hiszen a zene maga egy matematikai rendszert is jelent. A szív maga a lélek: ha ez nincs, mit tud a fej közvetíteni a kéznek?
A hegedű pusztán egy fadarab, ugyanakkor közvetít az emberek és a zeneszerző között. Arra is képes, hogy a lélek érzelmeit kivetítse. Ha a szív érzéseit nem tudja valaki átsugározni a húrokra, akkor csak egy mechanikus sikert érhet el vele, amit ugyan ünnepelhetnek, de másnap már érkezik valaki, aki jobban és gyorsabban tudja eljátszani ugyanazt a művet.
– Önnél melyik dominál a három közül?
– Én sosem voltam virtuóz típus, tudom, hogy a világban lépten-nyomon jobbnál-jobb képességű művészek vannak. Ahogy pedig halad előre a világ, a gyerekek egyre korábban kezdik a zenetanulást, már pár éves korukban hangszert adnak a kezükbe, sokkal magasabb szinten kezdenek a zenetanulásba.
– Tud olyan személyeket mondani, akik nagy hatással voltak Önre?
– Rengetegen voltak rám nagy hatással, ám ezek inkább spontán jellegűek voltak mindig. Igazi nagy példaképeim nem voltak, ugyanakkor könnyű engem lenyűgözni, akár egy páratlan képzőművészeti alkotással, egy kiemelkedő emberi teljesítménnyel. Számtalan embert fel tudnék sorolni, akiket tisztelek, és felnézek rájuk.
– Ha a zeneszerzőket nézzük, ki az, akit a legszívesebben játszik?
– Nehéz ez a kérdés, olyan, mintha sok gyermekem volna, és megkérdeznék, melyik a legkedvesebb. Elsősorban a klasszikusokat szeretem, de a mai zenében is rengeteg szépség van, csak ahhoz több idő kell, hogy letelepedjen, otthonra leljen az ember szívében. Azt viszont elárulom, operarajongó vagyok, hallgatni és játszani is imádom! Életem egyik legboldogabb időszaka volt, amikor operákban játszhattam.
– Akkor inkább az operák és a zenekari játék? Vagy a szólódarabokat is ugyanúgy kedveli?
– A különbség óriási, ám a felelősség ugyanakkora. A szólistának annyival egyszerűbb, hogy tudja, mennyire felkészült, mennyire képes, nem vár magától többet. Tisztában van azzal, hogy mit várhat az estétől, amikor fellép.
Zenekarban játszani nehezebb. Ott mindenki egy katona, ám éppen rajta is múlhat a háború. Ráadásul minél többen vannak, annál nehezebb megfelelni annak az egyetlen koncepciónak amit a karmester képvisel. A zenészek feladata szigorúan az, hogy megvalósítsák az utasításokat. Hogy ezek jók-e vagy rosszak, az akkor derül ki, mikor az adott mű megszólal a koncerten.
– Melyik fellépésére emlékszik vissza a legszívesebben?
– Az egyik legkedvesebb darabomhoz fűződnek a legkedvesebb fellépéseim is, ez érthető talán. Férjemmel sokszor játszottuk Mozart kettősversenyét, a Sinfonia Concertantét. Külföldön, itthon is számtalanszor, a legkülönfélébb beosztásokkal, sok-sok karnaggyal.
– A kitüntetések közül melyik a legkedvesebb?
– A kitüntetések mindig meglepetések. Felteszem általában a kérdést: vajon tényleg megérdemeltem? Az első ilyen meglepetés a Liszt-díj volt. Nagyon nagy öröm számomra, hogy örökös tagja lehetek a pécsi zenekarnak – ami mindig is életem középpontja volt. A Tüke-díj, a Pécs Város Művészeti Díja, a Pro Communitate díj is hihetetlen élmény, hiszen ezek a pécsi emberek megbecsülését jelzik. Nem is kívánhatnék többet. Egyik kedves Bertók László idézetem a Város neve című költemény utolsó sora: „Hiszed-e, hogy ötezerben is lesz Pécs?” Én pedig hiszem, hogy lesz. Pécset megtartja lakóinak szeretete és megbecsülése.
– A zenélésen kívül mivel tölti szabadidejét?
– Nagyon sok minden érdekel, a versek, az irodalom. Sajnos egyre kevesebb idő marad az olvasásra is, ritkán jutok egy nyugalmas órához. A legnagyobb szórakozás viszont számomra kimenni Orfűre, sétálni egyet a tó körül. Lakásomból, ha nyitva van az ablak, rálátok a székesegyház tornyaira, a Misinára, és ettől végtelenül boldog tudok lenni!
[su_box title=”Névjegy” style=”soft” box_color=”#86c0e1″ radius=”2″]Gyermánné Vass Ágnes 1944-ben született Pécsett. Tanulmányait itt és Németországban, Weimarban végezte. 1972-től a Pécsi Szimfonikus Zenekar koncertmestere, tanított a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Pécsi Tagozatán, a dél-koreai Taegu város egyetemén.
1988-ban megkapta a Janus Pannonius Művészeti-díjat, 2006-ban a Liszt-díjat. 2010-ben megválasztották a Pannon Filharmonikusok Örökös Tagjának, 2011-ben a Tüke-díjat is átvehette. Idén a város napján pedig Pro Communitate díjjal ismerték el életművét.
Férjével, az azóta elhunyt Gyermán István hegedűművésszel egy lányuk született, Júlia, aki szintén hegedűművész, jelenleg Zuglón koncertmester. Négy gyermeke született, legidősebb fagottozik szintén Zuglón, ám felvételt nyert Bécsbe is. [/su_box]
