Tabuk, transzneműség, coming out és társadalmi elutasítás – durva témával folytattuk az idei PécsMa Presszó elnevezésű sorozatunkat, áprilisi kérdéskörünk a homoszexualitásról, a homofób társadalomról és a békés egymás mellett élésről szólt. Próbáltunk megoldást találni a látszólag megoldhatatlanra, tanácsokat adni valamennyi pécsinek, érintettnek és elzárkózónak is, és rájönni, hogyan lehet boldog ma Pécsett egy homoszexuális ember.
Márciusban a fiatalok droghasználatáról beszélgettünk a Nappaliban, április 8-án szerdán pedig a homofób társadalom, homoszexualitás, az elfogadás, elutasítás és a békés egymás mellett élés került terítékre. Három vendégünk – Dr. Molnár Adrienn pszichiáter, a Pécsi Meleg és Leszbikus Közösség tagja, Nyirati András, Az emberség erejével Alapítvány vezetője, emberi jogi neveléssel foglalkozó tréner, és Farkas Gergely, a PeMeL képviseletében – mind szakmai, mind személyes aspektusból segítettek megvilágítani a rendkívül komplex és kényes problémakört.
A közel másfél órás beszélgetést merész vállalkozás lenne pár mondatban összefoglalni, hiszen a szexuális és nemi különbözőségtől kezdve szó esett a szülők nehéz helyzetéről, de még a magyar értékrendről is. A közönség megismerhette az LMBTQ betűszó pontos jelentését. A szexuális és nemi különbözőség ugyanis nem merül ki a homoszexualitásban, beszélhetünk biszexuálisokról, transzszexuálisokról – akik „rossz” testbe születtek – és „queerekről”, vagyis azokról, akik azt vallják, nincsenek nemi kategóriák, a nemi identitás átjárható.
Szó esett arról is, hogy a szexuális és nemi különbözőség vajon betegség-e? A vendégek egyetértettek abban, hogy az okok máig nem tisztázottak, szerencsére ugyanakkor már egy olyan világban élünk, ahol a homoszexualitás nem kóros állapotként van aposztrofálva. Egészen pontosan 1973-ban vették ki a betegség kategóriából – tette hozzá dr. Molnár Adrienn. Azelőtt rendkívül embertelen kezelésekre is sor kerültek: voltak idők, amikor elektrosokkal, durva ingerekkel, esetleg gyógyszeresen próbálták „kikezelni” a homoszexuális embereket.
Farkas Gergely mesélt megrázó személyes élményeiről, arról, hogy fiatal kamaszként milyen lelki válságon ment keresztül, amikor magában konstatálta, hogy meleg. Miután megfogalmazódott benne mássága, közel másfél évig imádkozott, hogy múljon el. Hosszas lelki vívódás után egyedül már hangosan is ki merte mondani, az elfogadás utolsó állomása pedig a szülők szembesítése volt. Dr. Molnár Adrienn hozzátette, hogy az ő életében is hasonlóan történt az a bizonyos coming out.
A vendégek közös nevezőre jutottak abban is, hogy a szülőknek is rendkívül nehéz dolguk van a szembesítéskor. A legjobb az lenne, ha önszerveződő körök alakulhatnának, hogy megosszák a tapasztalataikat, érzéseiket egymással.
– Nem szabad azt gondolnunk, hogy nekik könnyű elfogadniuk gyermekük homoszexualitását. A szülők ugyanis gondolnak arra, hogy miként reagál majd erre a környezetük, hogyan fogadják majd el, mit fognak gondolni a családi barátok, aggódnak és elemeznek, illetve nem utolsósorban felmerül bennük az is, hogy talán nem lesz unokájuk sem – tette hozzá Nyirati András.
A beszélgetés zárásaként mindhárom vendég elmondta véleményét arról, hogy mit tudnának a magyarok és a pécsiek tenni a szexuális és nemi különbözőség elfogadása érdekében. Valamennyien egyetértettek abban, hogy már gyerekkortól kezdve természetesen kellene kezelni a másságot, és tanárként illetve szülőként is barátságosan, elfogadóan kellene hozzáállni az egész témakörhöz. Nagyon fontos lenne emellett, hogy a homoszexuálisok ne „bujkáljanak”, és így időnként az utcán, vagy a kávézóban is szembesüljenek az emberek a nemi kisebbség jelenlétével.
