Hetvenötödik születésnapja alkalmából önálló kiállítással köszönti Erdős János képzőművészt a Pécsi Galéria. Nem életmű-tárlattal, mert több mint ezer alkotásából még egy jelzésszerű válogatás sem férne e falakra. Ám a ma is aktív művész így legfrissebb munkáit tárhatja közönség elé április végéig a Széchenyi téri bemutatón.
Kitűnő rajztanárai voltak, akik hamar felismerték tehetségét, ám a tisztes polgári családból származó fiút a szülei óva intették: csak ha már kezében egy szakma, akkor próbálhat szerencsét a művészet terén. Az építőipari technikumot javasolták neki, s e döntés igen hasznosnak bizonyult.
– Bizse János volt ott az osztályfőnököm és a rajztanárom, akit máig a legfőbb mesteremnek tartok – meséli Erdős János. – Komoly rajzoktatás folyt az iskolában, aktot, tájképet, csendéletet, portrét is készítettünk a műszaki rajz mellett. Sőt, én olyan kiváltságos helyzetbe kerültem, hogy a tanár úr gyakran szólt: „Erdős, megyek délután a tájra festeni, ha van kedve, velem jöhet!” Persze, hogy volt! Oldalkocsis motorkerékpárjára ültetett, és robogtunk a Tettyére, Mecsekaljára vagy épp a Kertváros szélére, és festettük, amit láttunk. Időnként rápillantott a munkámra, s egy-egy kérdéssel vezetett rá, ha valamit korrigálnom illett rajta.
– Rövid ideig dolgozott az építőiparban is.
– Addig nem kaphattunk érettségi bizonyítványt, amíg a gyakorlatban nem adtunk számot a tudásunkról. Meszesi házakon tetőt fedtünk, falat vakoltunk, cserépkályhát építettünk, vizet szereltünk, ólomcsövet forrasztottunk, mindent elvégeztünk, amit kellett. A ranglétrán a szakipari építésvezetőségig vittem. Közben mindvégig rajzoltam, festettem, s akiknek a szakmai véleménye fontos volt számomra, azoknak meg is mutattam a műveim. Mégis váratlanul ért, amikor 1962-ben Bizse János, Martyn Ferenc és Simon Béla az akkor induló Pécsi Művészeti Gimnáziumba hívott tanítani.
– Közel négy évtizedet töltött ott, ám mellette más jellegű feladatok is rendre megtalálták.
– Belekóstoltam a bábművészetbe, játszottam egy-két előadásban, terveztem is néhányat, rendeztem is. Aztán Bükkösdi László, amikor a meszesi kultúrház művészeti vezetőjeként sok nagyszerű kezdeményezésnek teremtett otthont, s zarándokhellyé tette e városszéli intézményt, Feketeszínház néven két évig teátrumot vezethettem ott. Ez attól látványos, hogy a bábos fekete ruhában fekete háttér előtt áll, s előrenyújtott karokkal mozgatja a tárgyakat. Csak az látszik, ami a reflektorok által kijelölt fénysávban van. Varázslatos a hatás, hisz a bábok mozgatásának nincsenek korlátai. Szöveg nélküli előadásainkhoz pécsi komponisták szereztek zenét. Ma is szívesen emlékszem ezekre a munkákra, pedig akkor kellett eldöntenem: színház vagy képzőművészet? Mert mind a kettő egész embert kíván. S én a ceruzát, az ecsetet és a vásznat választottam.
– Díszlettervezőként azonban később sem lett hűtlen a színpad világához.
– Nagy örömmel dolgoztam az MTV Pécsi Körzeti Televíziójának, meg a Pécsi Nemzeti Színházban, Eck Imre és Tóth Sándor szabadtéri balettjeihez több ízben is tervezhettem, akárcsak Bagossy László rendezéseihez, s a Pécsi Horvát Színház produkcióihoz.
– Ami a grafikákat, festményeket illeti, miként váltották egymást az alkotói korszakok?
– A gondolkodásmódom nem tudom lecserélni, az változatlan maradt az évtizedek alatt. Művésztelepeken figyeltem, ahogy egyesek a földre terített óriási vászonra színes festéket löttyintenek, s azok hatalmas foltokként terítik be a felületet. Gondoltam egyet, s itthon én is kipróbáltam. Az eredmény meglepett: nálam a gesztusművészet is konstruktív alakzatba rendeződött. Az esztéták építészi múltamból eredeztetik a műveimet átható geometrikus szerkesztésmódot, s ez biztosan így is van. Csak a technikákat változtatom időről időre, mielőtt még rutinná válna, s elveszne belőle az elkészültét kísérő szellemi izgalom. Rézkarcokkal kezdtem, aztán jöttek a fekete-fehér linómetszetek, s utána a fehér korszak a magyar folklórból merített motívumkincsével. Paradox módon dániai tanulmányútjaim során döbbentem rá arra, hogy amit csinálok, attól lesz európai, ha a magyar gyökerekből táplálkozik. S lám, ősi bútordarabunk, az ácsolt láda, a szuszék fafaragásai, vagy a mángorló lapickák meg a hímes kapatisztítók geometrikus ornamentikája pontosan beleillett kompozícióim sajátos rendjébe.
– Pécsi műteremlakását „kinőve”, 1995-ben Zókra költözött. A természet közelsége nyomot hagyott a munkáin?
– Talán igen. A dombok íve, egy karám vagy présház stilizált formája bukkan föl bennük, ha akarom. De épp azért nem adtam címet a Pécsi Galéria kiállítására hozott munkáimnak, mert ezzel sem szeretném a látogatókat befolyásolni. A maga tudásának, tapasztalatának, élményeinek birtokában úgyis mindenki mást lát beléjük, mint én. Ez így van jól. Nekem elég a megszületésük révén átélt szellemi kihívás. Az alkotás folyamata, amibe oly sok izgalom, öröm, szépség és persze önmarcangoló kétely vegyül. Amitől érdemes másnap is a vászon elé állni. Rengeteg tervem van még. Az eddigieknél is visszafogottabb, letisztultabb megfogalmazás, újra színesebb megvalósításban. Hogy tőmondatokat írjak az ecsettel. Míg régen mindent meg akartam festeni, most inkább azt a keveset keresem, amiben az egész benne van.
