A pécsiek napok óta készülnek az orosz–ukrán háború miatt hazájukat elhagyni kénytelen menekültek fogadására. Sajnos a történelemben közel sem ez az első alkalom, mikor a szörnyű harcok okán hozzánk érkezőket fogadja a város: bizonyára olvasóink közül is sokan élénken emlékeznek a legutóbbira, az 1991-től brutális küzdelemmé fajult délszláv konfliktus éveire, hiszen akkor konkrétan hallhattuk otthonunkból a fegyverek ropogását. Manapság, mikor újra a szomszédban – bár ezúttal szerencsére Baranya megyétől távolabb – dúl csata, Blazsetin István, a Pécsi Horvát Nemzetiségi Önkormányzat elnöke idézte fel lapunknak az akkori helyi eseményeket.
Idén lesz 31 éve annak, hogy elkezdődött a délszláv háború, mely a volt Jugoszlávia hat tagköztársaságának függetlenedési törekvései nyomán kirobbant, összességében tíz évig tartó küzdelem volt. Az ország felbomlása a második világháború utáni európai történelem legvéresebb eseménye volt. Eddig biztosan. Azt egyelőre nem lehet tudni, hogy az orosz–ukrán konfliktus még ezen is túltesz-e majd, csak reménykedni lehet az ellenkezőjében, és persze abban, hogy hozzánk nem érnek el a harcok.
Hogyan segítettek Pécsett a menekülteknek 31 éve?
– Ahogy a háború elmérgesedett Jugoszláviában, fokozatosan egyre többen menekültek ide, a könnyen járható zöldhatárnak köszönhetően főként Baranya megyébe, többek között Pécsre is. Nagyon komoly csaták dúltak Eszék környékén, sorra estek el a falvak. Kicsivel később volt még egy hullám, akkor bosnyákok érkeztek hozzánk. Többek között Pécsett is, a gyerekeknek külön biztosították az oktatás-nevelést, a mostani Miroslav Krleža Horvát Iskolaközpontban. Szállást is kaptak például kollégiumokban. Menekülttábor Pécsett nem volt. A háború mindig káoszt szül, akkor is elég kaotikus állapotok uralkodtak, de mindenki igyekezett segíteni – emlékezett vissza Blazsetin István, aki feleségével szintén segített a bajban a škabrnjai vérengzés elől menekülőknek.
Mint mondta, az ide érkezők közül sokan nem gondolták, hogy a háború hosszú évekig tart majd és hazatérve javarészt romokat találnak otthonuk helyén. Ennek ellenére a legtöbb menekült visszatért eredeti lakhelyére, de akadtak olyanok is, akik Magyarországon vagy nyugatabbra telepedtek le.
– Hallottam, hogy a kulturális különbségeket nem mindig volt könnyű kezelni. Sok magyar nem tudta és értette például, hogy a muzulmán vallású bosnyákok nem esznek sertéshúst. Illetve akkoriban jóval bonyolultabb volt a kommunikáció is, kevesebben beszéltek angolul. Mindemellett mindenki megtette a magáét: több adománygyűjtést is szerveztek, amiknek az egyik központja a ma is működő pécsi August Šenoa Horvát Klub volt. Ahogy most, úgy akkor is élelmiszert, higiéniai termékeket, ruhát, ágyneműt dobtak össze a helyiek. Egy irodát is nyitottak, ahol a menekültek regisztrálni tudtak és segélycsomagokat kaphattak. Még Horvátország függetlenségének elismerése melletti tüntetés is volt a Széchenyi téren. A magyar és az itteni horvát nemzetiségi sajtó is tele volt a hírekkel. Mikor a 2022-es képeket nézem, az orosz–ukrán háború egyértelműen az akkori eseményekre emlékeztet. Azt nem tudom, kinek van igaza, de szerintem ezzel mindenki csak veszíthet. Úgy látom, hogy sajnos az ember nem tanul a saját hibáiból, ez nagyon szomorúvá tesz – vélekedett a Pécsi Horvát Nemzetiségi Önkormányzat elnöke.
Hányan kerestek menedéket hazánkban a délszláv háború miatt?
Szinte ahogy elkezdődtek a harcok, a határ menti településeken megjelentek a pusztítás elől menekülők, volt, aki csak a legszükségesebbeket tudta magával hozni. Magyarországra érkeztek szerbek, horvátok, bosnyákok, magyarok.
1991 nyarán kezdődtek a harcok, év végére a menekültek legtöbbje már állami vagy karitatív szervezetek által fenntartott táborokban kapott helyet, melyeket általában kiürített laktanyákban, munkásszállókon, gyerektáborokban és diákotthonokban alakítottak ki. A hivatalos adatok szerint 1992-ben ötvenezer menedékkérő tartózkodott hazánkban, és legalább még egyszer ennyien lehettek, akik nem jelentkeztek a hatóságoknál, de nálunk vészelték át a borús időszakot.
Több pécsi szakember is írt a háborúról, történeti köteteikből például kiderül, hogy a határ menti Kásádon egy időben több menekült tartózkodott, mint helyi lakos, illetve az is, hogy Baranya megyében Harkányban, Máriagyűdön, Pécsett, Szentlőrincen és Szigetváron állami, Nagyharsányban pedig ökumenikus egyházi fenntartásban működtek táborok és átmeneti szállások.
Lapunk is beszámolt róla anno, hogy még sok-sok évvel később is zajlott a földbe telepített aknák eltávolítása a határon. Ebből is látszik, hogy egy ilyen, a közelben zajló borzalmas esemény hosszú ideig hatással lehet a jövőre.
Mint az a pécsi ukrán önkormányzat elnökével készült interjúnkból kiderül, most egyelőre nem számítanak a 30 évvel ezelőttihez hasonló menekülthullámra Baranya megyében, hisz az ukránok valószínűleg saját országuk határához közelebbi településeken keresnek majd menedéket.
Elképesztő, mik történtek
Könyveket lehetne teleírni – és ezt nálunk a témában sokkal jártasabb szakemberek meg is tették – a sok szörnyűségről, ami a délszláv háborúban történt. Hogy csupán néhány példát említsünk… Csak erős idegzetűeknek!
Egy lapunknak adott korábbi interjúban dr. Gyurok János pécsi egyetemi oktató az 1995-ös srebrenicai mészárlásról beszélt. Mint mondta, a katonák „lefejezték, karóba húzták az embereket, élve temették el őket, felvágták a hasukat és besózták a nyitva lévő belsőt, állapotos édesanyák hasából vágták ki a babájukat, kannibalizmusra kényszerítették a foglyokat. A tömegsírokról ma sem tudják, merre vannak, de volt, hogy az áldozatokat belökték a folyóba, s állatokkal etették meg a tetemeket. Ez itt történt, Európában.”
Hasonló volt a helyzet a horvátországi Vukováron is, ahol az 1991-es csata során az egész város elpusztult gyakorlatilag. Bebörtönzésről, kegyetlen kínzásokról, mészárlásról olvashat az akkori eseményekről érdeklődő. A harcokat követően a helység a horvát ellenállás és szenvedés jelképévé vált.
