Verőfényes napsütés, szikrázó víztükör, haverok, zene és egész napos wakeboradozás: ilyen egy hamisítatlan pécsi álommeló! Interjúalanyunk hétköznap tíz órakor longboarddal és napszemüvegben érkezik a beszélgetésre a Berek Lovarda és Wakeboard pályára, hogy meséljen a munkájáról, ami szerinte inkább egy életérzés, mintsem kötelezettség. Cikksorozatunkban, amely a pécsi álommunkákat mutatja be, elsőként a mindössze húszéves Pataki Ákossal beszélgettünk.
– Egész nap napozni, wakeboardozni és kvázi a haverokkal lógni nem éppen egy stresszes munka. Szereted?
– Imádom! Ez nem egy munka vagy egy sport, hanem egy életérzés. Egész nap a napon, víz mellett vagyunk, ráadásul remek emberek vesznek körül. Mind a munkatársaimmal, mind a vendégekkel szeretek dolgozni, ha éppen oktatok, akkor azt szeretem, ha a pályán vagyok, akkor azt.
– Hogy kerültél a Berekhez?
– Itt lakom Pécs-Vasason, így szinte minden nap elbicikliztünk erre a gyerekkori barátommal, amikor még csak épült a pálya. Sokáig találgattuk, hogy mi nyithat, nem volt kérdés, hogy az elsők között leszünk, akik kipróbálják, bármi is lesz az. Az első napon ingyenesen lehetett csúszni, mi persze kapva kaptunk az alkalmon és vízre szálltunk. Annyira megragadott a pillanat, hogy még két szezonon át rendszeresen jártunk ide. Közben megismerkedtünk a főnökkel, és felmerült bennem, hogy dolgozzak is. Ennek immár két éve.
– Hogy néz ki egy munkanapod?
– Általában kilencre érkezünk, elvégzünk egy alapkarbantartást a pályán, ellenőrizzük, hogy minden rendben van-e. Utána ellenőrizzük és letakarítjuk az elemeket, majd várjuk a vendégeket. Ezután óránkénti váltásban dolgozunk, vagy a kezelőnél ülünk, vagy oktatunk, felszerelést segítünk választani, vagy pihenünk.
– Sor kerül arra is, hogy ti is csússzatok napközben?
– Persze, van rá mód! Akár szünetben, akár üresjáratokkor is fel szoktunk csatolni pihenésként. Akárhogy is, a wakeboard ellazít, és jól lehűt egy meleg nyári napon.
– Gondolom, nem ez volt az első sport, amit kipróbáltál.
– Nem. Talajtornáztam, atletizáltam, fociztam és kosaraztam is, de az extrém sportok közül a wakeboard az első, amit kipróbáltam.
– Nem veszélyes kicsit?
– De, voltam is már kórházban agyrázkódással, de egyszerűen nem lehet nem szeretni ezt a sportot. Bizonyos trükkök olyan adrenalin-fröccsöt okoznak, hogy muszáj újra meg újra, egyre többet csinálni belőlük.
– Van olyan trükk, amit nagyon szeretnél megcsinálni, de még nem sikerült?
– Nagyon sok! A wakeboardban olyan tág a trükkök tárháza, hogy szinte kimeríthetetlen. Csak a képzelet szab határt. Sokszor munka közben, ha van rá lehetőség, akkor egyszerre bemegyünk a munkatársakkal a vízre, és egymást heccelve próbálgatjuk a határainkat. Így lehet fejlődni igazán.
– Nem hátrány a szezonalitás?
– Egyelőre nekem nem. Márciustól egészen októberig dolgozunk, kicsit tovább, mint a csúszni vágyók, hiszen a pályát még téliesíteni kell, hogy ne tegyenek kárt benne a mínuszok. A maradék pár hónapban mindig megtalálom a munkám: volt, hogy a vendéglátásban dolgoztam, de kaptam már munkát kútfúráson is.
– Hogy állsz a tanulmányokkal?
– Szakácsként végeztem, de a wakeboardozás sokkal jobban megfogott, így egy darabig még biztosan itt leszek. Még szeretnék egy szakmát elvégezni, de ezt is össze lehet egyeztetni ezzel a munkával.
