Egyfajta narkózis ez, a kreativitás, a „csinálás” folyamata – mondta lapunknak a munkája szeretetéről Pelényi Margit, aki idén megkapta Pécs műszaki díját, a Breuer Marcell-díjat. A pécsi Pelényi Margit Stúdió – DU-PLAN Tervező Kft. Ybl-díjas, Prima Primissima-díjjal is kitüntetett vezető építésze rendkívül jókedvűen, energiával telve mesélt lapunknak arról, miért is szerette meg a várost.
– Mit jelentnek önnek a munkásságáért kapott elismerések és díjak?
– Nem a díjakért dolgozik, küzd az ember. Van az a mondás, hogy azok kapják a díjakat, akiknek adják. Én ezt ma is így gondolom. Persze, egy ideig örül az ember, de az igazi siker nem ez.
– Akkor mi az igazi siker az ön számára?
– Engem sokkal nagyobb izgalommal és elégedettséggel tölt el egy-egy épület megtervezése, maga a tervezés folyamata és amikor végre elkészül, és elégedett a megbízó, tetszik az utca emberének.
– Nem pécsi születésű, de régóta él és dolgozik a városban. Mi köti ide?
– Igen, lassan már negyven éve élek itt. Amikor először idejöttem, Pécs különös város volt. Akkoriban Budapestet leszámítva csak Pécset nem uralta az a kulturális sivárság, mint a legtöbb hazai várost. A főváros egyedülállóan izgalmas alternatívája volt ez a város, ami egy fiatal építész számára kifejezetten vonzó közeget jelentett. Érezni lehetett egyfajta semmivel sem összehasonlítható pécsiséget itt. Aki távolabbról nézi Pécset, az még ma is érezheti ezt, ugyanakkor ma már ez szerintem annyira nem nyilvánvaló, de az is lehet, hogy csak kiöregedtem ebből az egészből (nevet). Sajnos már nem tudok minden kiállításmegnyitón és színházi bemutatón ott lenni.
– Miért választotta ezt a szakmát?
– Egyfelől kicsit az adottságaim miatt is, már gyermekkoromban is sokat rajzoltam és nem voltam teljesen hülye matematikából, annak ellenére, hogy lánynak születtem (nevet). Másfelől családi okokra is vissza lehet ezt vezetni, hiszen a bátyám, aki hét évvel idősebb volt nálam, szintén építész volt. Ő volt a tipikus „nagy testvér”, akit én követtem. Ő volt a mesterem és a példaképem, mellette kezdtem a pályát és nagyon sokat tanultam tőle, de hát egyszer a saját lábamra kellett állnom.
– Mi motiválja a munkájában?
– Nem tudom, még nem gondolkodtam ezen. Az alkotásnak minden bizonnyal köze van hozzá, nagyon jó érzés, ha elkészül valami, aminek én is és a megbízó is örül. Egyszerűen csak elkapja az embert egy gépszíj, és bedarálja ebbe a szakmába. Lehet, hogy ez így rosszul hangzik, de tényleg ez van. Egyfajta narkózis ez, a kreativitás, a „csinálás” folyamata. Ki tudja, ha más szakmát választottam volna, az is lehet, hogy így elkapott volna.
– Több munkája, mint például a százhúsz lakásos szociális bérház, vagy hátrányos sorsú gyerekeknek tervezett kollégium is a szociális érzékenység jegyében születtek. Ez tudatos szakmai döntés?
– Azt gyanítom, hogy nem véletlenül találnak meg az ilyen megbízások, mivel hosszabb, évtizedes kapcsolatom van olyan társaságokkal, emberekkel, akikkel ebben a témában együtt dolgoztam. Mindig szeretettel csináltam ezeket a munkákat, máshogy ugyanis nem is lehetne. Minden munkánál átérzi az ember annak a helyzetét, akinek éppen dolgozik, de a szociális indíttatású munkáknál ez nyilván egyszerűbben megy. Ilyenkor elhiszi magáról az ember, hogy jót tesz (nevet). A „szociálisan érzékeny” kifejezésre egyébként a társadalom jobban felkapja a fejét, ezért remélem azt, hogy egyszer majd csak egyszerűen érzékenynek nevezik a munkásságomat.
– Hogyan látja Pécset építész szemmel?
– Építészetileg ez egy nagyon eklektikus város. Sok mindenen változtatnék, de közben meg ugyanúgy vagyok, mint a városiak zöme, tehát félek a változástól. A rendszerváltás után például volt egy korszaka a városnak, amikor nem igazán fejlődött és változott semmi, és akkor örültem (nevet). Ami régi, azt megszoktuk és megszerettük. Bizonyára így lesz az új dolgokkal is, de a hirtelen változásokat én is idegenkedéssel fogadom. A szerves, lassabb, folyamatos kis beavatkozásokkal történő fejlődés az, ami szerethető. De ezt ma nagyon nehéz megcsinálni, hiszen a világ gyorsan változik körülöttünk.
– Tud példát mondani erre?
– Az új Széchenyi teret is nehezen szokták meg a pécsiek, noha az a huszadik század eleji tér, amire mi emlékszünk, építészetileg kifogásolható volt, ezért meg kellett változtatni. Amikor 2010 után például hirtelen megépültek a Zsolnay-negyed intézményei, akkor ezek mintha kihúzták volna a belvárosból a kulturális életet. Én nagyon belvárosi vagyok, a belvárosban dolgozom és ott is lakom, lehet, hogy ez mondatja velem mindezt. Tudom, hogy nem lehet visszafogni valamit, ami nőni és változni akar, de én a lassabb fejlődés híve vagyok, ahhoz az emberek sokkal könnyebben tudnak hozzáigazodni.
