Sokoldalú művész, elkötelezett tanár, határozott vezető – ez mind a PTE Művészeti Karának új dékánja, Lengyel Péter. A fiatal generációhoz tartozó szobrász december közepén vette át az irányítást Lakner Tamástól, de már ezt megelőzően is készült a pozícióra. Progresszív elképzeléseivel a régió legsokszínűbb művészeti intézményévé válhat a pécsi kar.
– Hogyan, mikor fordult a művészet felé és miért pont a szobrászatot választotta?
– Keresztapám rajztanár volt, az ő tevékenysége nagy részben befolyásolt, így már általános iskolában eldöntöttem, hogy magam is rajztanár szeretnék lenni. Szegedre jelentkeztem művészeti szakközépiskolába. Az előkészítő évek alatt viszont úgy alakult, hogy három szobrász készített fel rajzolni, végül aztán szobrásznak vettek fel a középiskolába is, de abszolút nem bántam meg. Végérvényesen pedig akkor dőlt el minden, mikor ott harmadikos koromban a két évnyi gipsszel való dolgozás után először megtapasztaltam, milyen is a követ megmunkálni.
Pécsett a rajz-vizuális nevelőtanár szakon folytattam a tanulmányaimat, akkor még nem volt akkreditálva művészeti képzés az egyetemen. Így pedagógiai diplomát szereztem a rajz-vizuális nevelőtanár szak szobrászművész specializációján.
– Mesterei közül kik hatottak leginkább a művészetére?
– Szerencsés vagyok, mert mindig, az adott pillanatban tanulmányaim során a lehető legjobb mesterek alatt dolgozhattam, és mindegyikük egy kicsit hatással volt rám. Rétfalvi Sándornál kezdtem tanulni, de mesterem volt még többek között Colin Foster és Bencsik István. Számomra ez jobb volt, mintha egy oktató kísér a tanulóévek során. Egy új mester mind szakmai, mind szellemi közegben változást jelent.
– A változások ellenére azért van olyan témakör, műfaj, amiben a legszívesebben alkot?
– Alkotói pályám során többször változott a tematika. Sokszor tapasztalom, hogy a fiatalok egy bizonyos körre fókuszálnak és nem lépnek tovább. Én viszont szükségesnek érzem a váltást, miután egy kérdéskört körbejártam.
Pályafutásom első szakasza a kőhöz köthető. Nem is annyira a faragása, mintsem a belőle való építkezés érdekelt: olyan konstrukciókkal, szerkezetekkel kísérleteztem, ahol a kövek megtartó erejét vizsgáltam, a súly, a teher változását, az egyensúlyt. Később a nagyméretű köztéri szobrok kezdtek el vonzani. Egy időben sok pályázati lehetőség volt arra, hogy köztéri plasztikákat, szobrokat készítsek, és többször éltem ezekkel. Majd az utóbbi évtizedben a köztéri alkotások terén egy olyan művészeti szemlélet honosodott meg, amivel nem tudtam azonosulni, és ez vitt át a harmadik, jelenleg is élő szakaszra. Jelenleg olyan műveket készítek, amik azokra az alkotásokra reflektálnak, amik az említett szemlélet jegyében születtek. Jó példa erre a most készülő alkotásom.
Trianon kapcsán az elpusztított irredenta szoborcsoportok átiratával utalok a saját szobraimmal, a „redenta” szobrokkal. A fosztóképző elhagyásával a művek tartalmi háttere teljesen megfordul, más-más etnikumú alakokat helyezek el rajtuk: például a tót gyermek helyett egy romát, illetve egy közel-keleti menekült is a csoport részét képezi majd. Véletlenül sem megsértve Trianon emlékét, felteszem a kérdést: kik is vagyunk mi, magyarok? Hol a helyünk a világban most?
– Ki tud emelni egyet alkotásai közül, amelyre a legbüszkébb?
– Szerintem minden művész egyetérthet velem abban, hogy az alkotásainkhoz való viszony folyamatosan változik. Mindig az aktuális művekre figyelünk, igazából az idő múlásával kerülnek majd a helyükre a korábbi darabok, később tudjuk igazán kiértékelni őket. Most is ez a tematika a legfontosabb, a most születő művem.
– A dékáni feladatkörre való felkérés váratlanul érte, vagy már tudatosan készült rá?
– Először is fontos elmondanom, hogy számomra minden dékáni feladatot megelőz és megalapoz az oktatói tevékenységem, ami az egész életemet meghatározza. A művészeti képzéseknél az oktató-hallgató viszony eltér a többi területtől – itt egy osztályban 8-10 fiatallal a közös munka során nagyon bensőséges, személyes kapcsolat alakul ki. Túl a szakmai alapok megtanításán együtt merülnek fel a nagy kérdések: te ki vagy? Mit gondolsz a világról? Szoros viszony jön létre hallgató és mestere között. Magam is nagyon sokat kaptam életem során a diákoktól. Ez jelenti a munkám élménybeli részét.
A vezetői feladatok kapcsán pedig elsőként meg kellett tanulnom a saját területemen kívül másokat, más szakokat is képviselni. Lakner Tamás volt dékán úr idejében dékánhelyettesként segíthettem a munkáját. Tapasztalt, idősebb kollégák között sokat tudtam tanulni a kar működtetését illetően. Most sikerült egy széles vezetői gárdát magam köré gyűjtenem, egy sor kérdés merült fel és egy sor célt fogalmaztunk meg közösen a kar jövőjéről.
– És mik lennének ezek?
– A Művészeti Kar nagyon specifikus helyzetben van, aminek minden előnyét ki szeretnénk használni. Az egyetlen olyan felsőfokú művészeti intézmény vagyunk, ami egyként több művészeti területet képvisel. A fővárosban minden szakágnak különálló intézménye van, vidéken pedig vagy zenei, vagy vizuális képzés zajlik. Pécsen mindkettő, a vizuális belül pedig képzőművészeti és alkalmazott. Szeretnénk ezt a portfóliót kinyitni, próbálkozunk a színház és a filmművészet felé közeledni. Balettképzésre is gondoltunk, Pécsen a Pécsi Balettnek különösen nagy hagyománya, múltja van.
Olyan rendkívül népszerű szakokban is gondolkodunk, amik eddig csak szakirányú továbbképzésekben léteztek. Ilyen a művészetterápia, együttműködésben az orvosi karral. Továbbá új képzésként a TTK-val közösen, vagy az intermédia a BTK-val. Ki lehet használni a helyi, pécsi specifikumokat is, gondolok például a villányi szoborparkra, vagy a Reneszánsz Kőtárra. A régió gazdasági helyzetének javításában is gondolkodunk – mi mit tudunk tenni? A művészetre is épülő kreatív iparban milyen lehetőségek rejlenek? Hiszem, hogy vannak kitörési pontok.
– Egy hosszú nap végén ki várja otthon?
– Feleségem, aki szintén szobrász, huszonöt éve vagyunk együtt! Sokan féltettek minket, lévén, hogy azonos szakmában dolgozunk, mi mégis ugyanúgy tudunk örülni egymás sikereinek, közös munkáink is vannak. Szabadidőmet pedig egyfelől három gyermekünk köti le – ők most általános iskolások –, másfelől, ha még mellettük is maradna időm, sietek a műterembe a saját munkámhoz. Arra mindig is ügyeltem, hogy bármilyen munkahelyi feladatkörben is állok helyt éppen, az alkotói munka párhuzamosan sose szakadjon meg.
