A kudarccal záruló bajnoki döntő után a PVSK-Veolia kosárlabdacsapatának sokszoros válogatott centere, Tóth Norbert úgy döntött, befejezi pályafutását. A pályán kőkemény volt, amire valószínűleg ezután is szüksége lesz majd, sportigazgatóként folytatja ugyanis a Párducoknál. A vele készített interjúnkból többek között kiderül, hogy:
- Könnyű volt-e kimondani, hogy nem játszik többé.
- Magassága ellenére miért nem láttuk őt túl gyakran zsákolni.
- Hogyan látja a pécsi kosárlabda jelenét.
- Vezetőként milyen úton szeretne elindulni a PVSK-val.
- A következő szezonban a feljutás lesz-e a cél a klub számára.
- Mit szeretne tenni, hogy még jobb legyen a kapcsolata a Panthersnek a szurkolóival.
– Azt szokták mondani, hogy amikor egy élsportoló befejezi, hirtelen egyre többet kezd mutatni a mérleg. Meg tudja ezt erősíteni?
– Engem is azzal riogatott mindenki, hogy amikor majd abbahagyom, gurulni fogok – mondta nevetve Tóth Norbert. – Nem tudom, hogy ez hogyan működik, de amióta befejeztem, én jó pár kilót fogytam.
– A fizikum akkor pipa, de mi a helyzet a szellemmel? Előre tervezett döntés volt a visszavonulás?
– Ez már egy kicsit komplikáltabb. Őszintén szólva ugyanis, ha nem jött volna most ez a felkérés, hogy sportigazgatóként folytassam, akkor nem nagyon tudom, hogyan zártam volna le. Ez azért egy kis könnyebbség, hiszen abba is hagyom, meg egy kicsit nem is. Az első igazolásomat 1996 októberében kaptam kézhez, ami azért nem ma volt. Azzal a lehetőséggel, amit most kaptam, fel tudom használni az elmúlt 27 évben szerzett tapasztalatomat. Ha nincs ez a felkérés, akkor más a helyzet. Azt előre elhatároztam tavaly, hogy ha feljutunk, akkor biztosan befejezem a játékot, mert az egy igen szép keretezése lett volna a profi pályafutásomnak. Így, hogy nem lett meg az arany, nehezebb lett volna a helyzet.
– Ha visszatekint az elmúlt közel három évtizedre, elégedettség tölti el?
– Ha 1996-ban elém rakja valaki a papírt, amin rajta van, hogy ezt tudják kínálni, akkor kérdés nélkül írom alá. Bajnok voltam, kupát nyertem, nemzetközi porondon is szerepelhettem, részt vettem a válogatottal egy Európa-bajnokságon, szóval nincs bennem hiányérzet.
– Szemernyi sem?
– Ha az elbukott döntők számán lehetne egy kicsit alakítani, akkor talán valamivel boldogabb lennék, de ez már csak kozmetikázás lenne. Hiszen ennyi év után visszatekintve, ha 2009-ben a PVSK-nak és nekem máshogyan alakul a Paks elleni bajnoki finálé, ki tudja, hogyan folytatódik a történet. Akkor a PVSK már bajnok lenne. Most meg nézzük meg, milyen messze vagyunk tőle, és milyen elérhetetlennek tűnik. Ezt talán akkor, ott fel sem fogtuk igazán, hogy mekkora dolog.
– Világéletében a palánkok közelében játszott, 4-5-ös poszton, zsákolni viszont nem nagyon látta senki. Miért?
– Sokszor kérdezték tőlem, hogy mikor zsákolok már. Én mindig azt válaszoltam: majd jövőre. Aztán ahogy teltek az évek, ez már egyre kevésbé számított. Sosem én voltam a leggyorsabb, nem én ugrottam a legnagyobbat és valószínűleg nem is én voltam a legtehetségesebb sem. Viccesen azt szoktam mondani, hogy felugrás közben a Nemzeti Sportot nem nagyon tudták volna kihúzni a talpam alól, és akkor a Révai lexikonról ne is beszéljünk. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne esett volna jól nekem is néha zsákolni egy hatalmasat. Amúgy volt is ilyen edzésen. Olyankor mindenki meg is állt, jött a tűzijáték és a tapsvihar. Szerencsére egyszer pont akkor történt meg, amikor egy TV-stáb forgatott, szóval van is rá bizonyítékom. A viccet félretéve, az önirónia nem áll messze tőlem, de egy idő után már gondolatban sem próbáltam meg zsákolni.
– A sportigazgatói kinevezése után a klub honlapján úgy fogalmazott, hogy eddig a térde és a dereka fájt, most majd a feje fog. Ezek szerint időszerű volt a visszavonulás?
– Szerettem volna időben abbahagyni, mert befejezni is tudni kell. Úgy gondolom, hogy itt volt az ideje. Mindig azt mondtam, hogy szeretnék nyomot hagyni magam után. És persze tudom, erre a kommentelők egyből mondják majd, hogy „persze Norbi, neked ez meccsről meccsre sikerült egy-egy monokli formájában”. De ahol játszottam, ott mindig szerettek és elismertek, azt pedig meg tudom érteni, hogy az ellenfelek nem szívleltek, mert a saját csapatomért mindig mindent megtettem, talán sokszor nem is válogatva az eszközök között. Most visszanézve, talán néha a kelleténél jobban magam elé is helyeztem a csapatot. Főleg a vége felé inkább próbáltam hasznos lenni, mintsem hogy pontot szerezzek. Azért aki ismeri a pályafutásomat, az tudja, hogy korábban kifejezetten ponterős, jól dobó játékos voltam, aztán ez szép lassan visszaszorult.
– Azon mikor kezdett el gondolkozni, hogy mihez kezdjen a játék után?
– Amikor először a B csoportba igazoltam, akkor azért már motoszkált ez a fejemben. Ki is próbáltam magam korábban civil területen, napelemekkel foglalkoztam. A zöld gondolkodás, a környezettudatosság egyébként is hangsúlyos szervezőereje az életemnek. Ha tavaly nem hív a PVSK, talán már nem is lennék benne a sportágban.
– Akkor a sportvezetés, edzősködés korábban fel sem merült?
– Nem volt ilyen felkérés korábban, az pedig azért viszonylag ritka, hogy az ember bekopogtat, hogy sziasztok, szeretnék sportigazgató lenni. Azt tudtam, hogy edző nem akarok lenni, legfeljebb kicsikkel foglalkoztam volna. Bácsalmási Gábornak köszönhetően – aki sajnos a közelmúltban hunyt el – korábban nagyon sok edzésen jártam, és vele is rengeteget beszéltem az utánpótlás helyzetéről.
– Bácsalmásira nagyon sok interjújában hivatkozott korábban. Ő nem csak nevelőedzője, de a barátja is volt. Mit veszített vele?
– Nem csak edző és barát, hanem példakép is volt ő a számomra. Amit a kosárlabdában az alapokból köszönhetek, az mind tőle jött. Felfoghatatlan veszteség, hogy már nincs. A tanítása, példaértékű munkája, személyisége azonban a tanítványokon és a játékosokon keresztül még sokáig velünk lesz. Nagyon ritka az olyan ember, aki feltétel nélkül mindig csak ad. Ő ilyen volt.
– Amikor a PVSK bemutatta önt mint sportigazgatót, azt hangsúlyozta, hogy az utánpótlásra nagy figyelmet kell fordítani. Amit Bácsalmásitól tanult, azt át lehet ültetni ide?
– Természetesen kiemelt fontossága van annak a fajta egyéni képzésnek, amit ő végzett. Persze, lehet hajszolni az eredményeket és a kicsit magasabb gyerekeket bezavarni a gyűrű alá, ahol aztán később nem biztos, hogy megállják majd a helyüket. E helyett inkább képezzünk játékosokat és közben neveljünk embereket! Ha ugyanis ez a kettő találkozik, akkor bár nem biztos, hogy mindig országos bajnok leszel, de olyan embereket tudsz nevelni, akik később nem csak a pályán, de a civil életben is megállják a helyüket. És ha valakiből esetleg nem is lesz profi kosaras, később emlékezni fog, hogy mi mindent kapott a PVSK-tól, és abból vissza is fog adni.
– Mi a helyzet most a PVSK utánpótlásával?
– Mindig arról beszélünk, hogy szűkek a lehetőségek gyerekszámban. Azt azonban igenis el kell érni, hogy a lehetőségekből kihozzuk a maximumot, ne pedig azon keseregjünk, hogy mennyivel jobb lehetne. Ha pedig korosztályonként van egy-két tehetségünk, akkor azon kell dolgozni, hogy ő felhúzza a többit.
– A bázist bővíteni hogyan lehet úgy, hogy közben azért helyben is nagy a rivalizálás? Ott a Rátgéber Akadémia, hogy nem menjünk messzire.
– Persze beszélhetünk erről, hogy régen volt egy nagyon jó női csapat, a Mizo a maga fantasztikus eredményeivel és miliőjével, és volt egy feltörekvő fiúcsapat. Ez aztán feldarabolódott és négyfelé szakadt, ami semmiképp sem mondható szerencsésnek. A helyzet azonban jelenleg ez. Erről beszéltem már, hogy a lehetőségekből kell a legjobbat kihozni.
– Maradva a férfivonalnál. Pécs elbír két felnőtt férficsapatot?
– Elbírni elbír kettőt, de nekünk jelenleg kizárólag magunkkal kell foglalkoznunk. Egészen addig, amíg adott esetben nálunk mondjuk vannak hibák akár működésben, akár struktúrában, és ezeken lehet csiszolni, addig csak azzal kell foglalkoznunk.
– Hiába alig két hete sportigazgató, a kellően diplomatikus fogalmazásmód úgy látom, már megy. Akkor a PVSK-nál maradva: hogyan látja ott a működést az utánpótlás terén?
– Két hét után ha erről markáns véleményt fogalmaznék meg, az azért talán erős lenne, meg nem is szeretnék megmondóemberként berobbanni. Rengeteget beszélgetek a klubon belül minden szereplővel, és igyekszem világossá tenni, hogy senkinek sem jöttem a helyére, és nem a nyakukra érkeztem. Azért vagyok, hogy kicsit kívülről, de azért mégis belülről érkezve talán meg tudok nyitni egy olyan kommunikációs csatornát, ami eddig nem biztos, hogy volt.
– Elfogadva azt, hogy a városi riválissal való foglalatoskodás helyett befelé szeretné fókuszálni az energiákat, a bázis bővítésénél csak kell kifelé is nézni, hiszen valahogyan meg kell különböztetniük magukat másoktól. Mi az, ami miatt a PVSK alternatíva lehet?
– A Rátgéber Akadémia a csúcskategóriára képez, és nagyon jól is csinálja. Azonban az is világos, hogy náluk nem tud korosztályonként 12 játékos annyi játékperchez jutni, ami egy fiatal kosaras esetében amúgy szükséges. Illetve ott olyan fiatalok is leforgácsolódnak, akiknek a képessége, hozzáállása egyébként nagyon is adott, csak mondjuk később érő típusok. Ők nálunk ki tudnak bontakozni, és a PVSK-nál meghatározó játékosokká tudnak válni. Fiatalon játszani kell és élvezni a játékot. Nyilván kell hozzá rengeteg munka és a másik oldalról egy jövőkép is. De ha a nap végén nem játszol, akkor el fog veszni a sportág iránti áhítat, ami másnap is levisz az edzésre.
– Azt látom, hogy igyekszik óvatosan fogalmazni, de gondolom, sportigazgatóként nem lehet mindig finomkodni. Vannak, lesznek konfliktusok?
– Biztosan nem véletlenül kerültem ebbe a pozícióba, mindig is karakteres személyiség voltam, és most is ezt várják tőlem. Most teljesen más a lehetőségeim tárháza, mint volt a pályán. Azt például borítékolni lehet, hogy kevesebb technikait fogok kapni. Nagyon fontos a kommunikáció, hogy minden esetleges probléma, sérelem felszínre kerüljön. Csak így lehet ezeket kezelni, és továbblépni közösen. Ezen dolgozom már jelenleg is.
– Egy élesebb váltással térjünk rá a PVSK felnőtt csapatára. Azt már tudjuk, hogy Szrecsko Szekulovics marad a csapat vezetőedzője és Rab Gyula segíti majd a munkáját. Mi a helyzet a játékoskerettel?
– Jelenleg három felnőtt játékosunknak van élő szerződése, Horti Bálintnak, Bíró Olivérnek és Halász Ákosnak, de gyorsan meg is nyugtatnék mindenkit, hogy már másokkal is sikerült megegyeznünk, hamarosan jönnek is majd a bejelentések. Úgy akarjuk kialakítani a keretet, hogy egészséges versenyszellem alakulhasson ki, de ne történhessen meg az, ami tavaly, hogy olyan bő kerettel vágunk neki a szezonnak, aminél a nap végén sokan maradnak elégedetlenek. Hiszen mindenki játszani akar. Egy új igazolásnál számomra sokkal többet nyom a latba az emberi szempont, mint a statisztika. Ez azért nagyon lényeges, mert amikor nem megy a csapatnak, akkor van igazán szükség tartásra és pozitív személyiségekre.
– Említette másutt, hogy nagyobb átjárást szeretne az U20-as csapat és a felnőtt keret között. Ez mit jelent majd a gyakorlatban?
– A felnőtt keret két fix fiatalja Radó Ádám és Németh András lesz, mellettük pedig 4-5 U20-as játékos együtt fogja elkezdeni a felkészülést a felnőttekkel. Munka és érdem alapján fognak együtt dolgozni a Piros csoportos együttessel, aztán majd Szrecsko eldönti, hogy közülük ki fog a rotációba bekerülni. Rendkívül fontos az együttműködés és az együtt gondolkodás az U20-szal. Én épp ezért akarom azt, hogy a fiatalok a felnőtt meccsek után játsszák a bajnokijaikat. Így annak a fiatalnak, aki nem, vagy csak kevés lehetőséget kap az NB I. B-ben, így is meg lesz a játékperce és a terhelése, ami ebben a korban kulcskérdés.
– Tavaly úgy ment neki a csapat a bajnokságnak, hogy már előre kimondta mindenki: fel kell jutni! Az eredményt látjuk, hiszen ősztől ismét a B csoportra készül a gárda. Idén mi a helyzet?
– Azt azért tudnia kell mindenkinek, hogy a következő szezonban kisebb költségvetéssel fogunk dolgozni, mint a legutóbbiban. Ugyanakkor az nem kérdés, hogy Szrecskóval és a vezetőkkel közösen annak a célnak az érdekében igyekszünk épp összerakni a keretet, hogy azzal versenyben legyünk a feljutásért.
– Szrecsko Szekulovicssal milyen lesz együtt dolgozni ilyen felállásban?
– Természetesen ezt szokni kell majd mindkettőnknek, hiszen eddig ő mindig felettem volt, most pedig bizonyos értelemben cserélődött a pozíció. Mondjuk ő már viccelődött is ezzel. Amikor a kinevezésem után felhívtam, elsőre nem tudta, ki vagyok, mert új telefonja volt. Ezt elmesélte nekem, majd gyorsan hozzátette, hogy úgy hallotta, érdemes lenne elmentenie a számomat. Vele is nagyon fontos lesz a kommunikáció. Az, hogy az esetleges gondokat is megbeszéljük, az ugyanis nem vezetne sehova, ha mindig csak mosolyognánk egymásra és a másik vállát csapkodnánk, hogy milyen jók vagyunk.
– Ha valamit pozitívumként lehet említeni a PVSK kapcsán az utóbbi hónapokban, az kétség kívül a szurkolók visszatérése volt a csarnokba. Sőt, nem csak visszatértek, de a csapat és ők egymásra is találtak újra. Ezzel lesz dolga a jövőben?
– Nagyon is! Nagyra kell becsülnünk azt, amikor valaki a mai világban a saját lehetőségeihez mérten eljön, megveszi a jegyet és szurkol a csapatnak, sokszor még idegenben is. Egyfelől az a minimum, hogy a játékosok felszedik a parkettát a meccsen, nekünk vezetőknek pedig minden segítséget meg kell adnunk ahhoz a szurkolóinknak, hogy támogatni tudjanak minket a meccseken. Nagyon rég volt már kötetlen találkozó a csapat és a drukkerek között, ami túlmutat a meccsek utáni pacsizáson. Hogy kicsit még közelebb kerüljön egymáshoz minden szereplő. Nyilván itt nem heti alkalmakra gondolok, de ilyeneket szervezni fogunk.
– Bár eredetileg ön nem pécsi, azért sokaknak mégis az lehet a benyomása, mintha mindig is ide tartozott volna.
– Olyannyira így van ez, hogy amikor tavaly visszaigazoltam Pécsre, úgy éltem meg, hogy hazajövök. Amikor először felpattantam a biciklimre, és mentem egy kört a városban, olyan érzésem volt, hogy bár nagyon sok dolog megváltozott kilenc év alatt, ugyanakkor mégis minden ugyanolyan. Otthon vagyok itt.
