Szőke Tibor volt az a pécsi postai kézbesítő, aki „isteni szerencsének” fogta fel, hogy Györgytelepen segíthetett a létminimum alatt élő embereknek. Ő az, aki kis cetlikre írt pozitív üzeneteivel – a Nap-Igékkel – több mint fél évtizede hoz boldogságot a pécsieknek. Dolgozott többek között pszichiátrián, közmunkásokkal, idősek otthonában is, valamint a pécsi Család- és Gyermekjóléti Központnál is, jelenleg pedig a Tüzér utcai gyermekotthonban gyermekfelügyelőként segít a rászoruló gyerekeken, azt azonban kevesen tudják róla, hogy nagyon hosszú ideig élt kábítószerekkel. Függőségének és leszokásának történetét a nemrég megjelent #NINCSFÜGGŐSÉG című könyvében írta meg, melynek apropóján beszélgettünk vele.
– Hogyan lettél kábítószerfüggő?
– Alkohollal kezdtem 13 évesen, általános iskolában. Eleinte sulibulikon, aztán hétvégén is piáltunk, majd pedig amikor csak tudtunk. De az ivást hamar meguntam, nagyjából egy év után. Jöttek ugyanis a ’90-es évek és a drogok, amik engem nagyon érdekeltek. Annyiban voltam különleges a többi fiatal kábítószereshez képest, hogy én utánaolvastam a szereknek, jártam könyvtárba és minden drogokról szóló könyvet elolvastam. Ez után kerestem meg a drogosokat, összeismerkedtem velük, hamar be is fogadtak, mert azt hitték, hogy én is csinálom egy ideje, hiszen akkora elméleti tudást halmoztam már fel ekkorra a témában. Azt hittem, hogy mivel tudom, hogy miről van szó, uralni is fogom tudni a szereket, de nem így lett.
– Milyen szerekről beszélünk?
– Akkoriban jött be először a fű, azt viszonylag hamar meguntam, aztán jöttek a szintetikus drogok, a speed, az ecstasy. A speed lett a kedvencem, pár hónapig használtam csak orrba, felszívva, utána elkezdtem intravénásan lőni, bő négy éven keresztül, egyre többször és többször. Amennyi pénzem csak volt, azt mind próbáltam úgy beosztani, hogy mindig tudjak használni. Közben persze voltak más cuccok, mint például az LSD, de folyamatosan szívtam füvet is ezalatt az idő alatt. Mikor pedig le akartak szoktatni róla, elkezdtem gyógyszereket szedni, különböző nyugtatókat például.
– Mit jelent az, hogy le akartak szoktatni?
– Hát lebuktam párszor a szüleimnél, akik nem engedtek el ezután bulizni. Ekkor, 17-18 évesen jöttem rá, hogy nem kell bulizni ahhoz, hogy kiüssem magam, megoldottam otthon egyedül. Tehát a buliktól való eltiltás az ellenkező hatást váltotta ki, mint azt szerették volna, ezután ugyanis ezerrel elkezdtem tolni mindent, amit csak találtam. Politoxikomán voltam, tehát mindent nyomtam, amit csak lehetett. A lényeg az volt, hogy ne legyek tiszta és ezután jött két év az életemben, amikor egyáltalán nem is voltam.
– Mikor döntöttél úgy, hogy abbahagyod, hogy elég?
– Nem sokban különbözök a legtöbb kábítószerestől, az én esetemet a rendkívüli mohóságom teszi különlegessé, és az, hogy többször voltam pszichiátrián emiatt. Teljesen szétestem, folyamatosan stimuláltam magam, nem aludtam semmit, és erre az állapotra jöttek rá a nyugtatók, amik katapultálták az idegrendszeremet 2000-ben, aztán még egyszer és még egyszer. Annyi fizikai és idegi fájdalom gyűlt össze bennem, hogy rá kellett jönnöm, hogy ezt így nem lehet folytatni. Ha nem halok bele, akkor muszáj abbahagynom, gondoltam. Voltak körülöttem olyanok, akik ugyanis belehaltak, vagy túladagoltak, vagy öngyilkosok lettek.
– Semmi nem hiányzik ebből az időszakból?
– Dehogynem, az ember egész nap kokainon lenne, ha megtehetné. De csak az érzés miatt, és csak ha nem lenne másnapja. Aki iszik, drogozik, telefon- vagy sorozatfüggő, az nem akar ebben a világban lenni. És mindig arra az érzésre vágyik, amit ezek a függőségek adnak neki. Ez az illúzió, az érzület az, ami hiányzik, de soha nem csinálnám újra, mert tudom, hogy mivel jár.
– Miért érezted úgy, hogy mindezt meg kell írnod?
– Úgy látom, hogy az emberekben van egyfajta űr, és mindenkit csak a felület, a felszínes dolgok érdekelnek, a mélység nem. Akit érdekel egy mély emberi történet, az a könyvben megtalálja. Közel kerülhetnek hozzám, a történetemhez, amit én kiadok magamból nekik. Így talán segíthetek abban, hogy ne szégyelljenek dolgokat magukban, hogy tudjanak magukhoz közeledni. Oda akartam ezt adni azoknak, akiknek szüksége lehet rá.
– Honnan számítva vagy tiszta és milyen volt leszokni?
– Ez egy jó kérdés, percre pontosan nem tudom, de nagyjából tizenkét éve. Mikor az ember először abbahagyja, mindig úgy érzi, hogy akkor most tényleg vége, de a nagyja és a neheze csak ezután jön. Minden, amit elkövettünk nem tiszta időszakunkban, visszajön. Minden félelem, minden konfliktus, amivel nem küzdöttünk meg, amiket nem mertünk vállalni. Évekig jönnek ezek az idézőjeles számlák, kamatostul. Akik mindezt nem vállalják, nem tudják kezelni, azok visszaesnek. Ha viszont számolunk azzal, hogy a leszokással járó nehézségek a tetteink logikus következményei, akkor könnyebb dolgunk lehet. De ettől még borzasztó dolog. Nyelni kell egy nagyot és menni tovább.
– Mi motivált a leszokásban?
– A hit, a remény, a szeretet. Reménykedtem, hogy ennek az egésznek egyszer vége lesz. Aztán elkezdtem hinni abban, hogy ezért tehetek én is. Közben pedig voltak körülöttem emberek, főként a szüleim, akik akkor is szerettek, amikor a legelviselhetetlenebb voltam. És aztán végül lettek céljaim. A végcél az, hogy megszeresd önmagad.
– Mit tanácsolsz azoknak, akik elkezdenék, vagy elkezdték a kábítószerzést?
– A munkámból adódóan látom, hogy milyen fiatalon, tizenévesen ütik ki magukat napi szinten a gyerekek ezekkel a biocuccokkal, amik nagyon kemény drogok, pontosabban inkább mérgek. A tanácsom egyszerű, hagyják abba. Ez az egész egy oroszlánbajusz, amit csak egy rövid ideig lehet húzogatni. Én nagyon nagy mellénnyel álltam neki, kigondoltam, hogy hogyan tartom majd kordában a fogyasztásom, de csak az eszem ment el tőle, amivel kigondoltam.
