Szinte minden magyarországi horvát ismeri a városunkban élő, tanárdinasztiából származó Blazsetin István nevét, aki irodalomtörténész, műfordító, kritikus, író, költő, a Pécsi Tudományegyetem (PTE) Horvát Tanszékének vezetője, nyelvtanár, a pécsi horvát önkormányzat elnöke, a Magyarországi Horvátok Tudományos Intézetének feje, a népcsoport nagy tiszteletnek örvendő tagja. Sokoldalú tevékenységét azonban nem csak hazánkban ismerték el már többször, most is egy rangos horvátországi díj kapcsán adott interjút lapunknak.
– Szép elismerés kapcsán találkoztunk ma. Mit kell tudni a díjról?
– Elsősorban a magyarországi horvát irodalomról írt munkáimért kaptam a Horvát Írószövetség szlavóniai-baranyai-szerémségi régiós szervezete által 1998-ban alapított irodalomkritikai díjat, amit egyelőre nem tudtam személyesen átvenni, ugyanis éppen nyaraltam abban az időpontban, mikor egy konferencián átadták volna. Nagyon meg is lepődtem, mert a szervezők nem szóltak előre az elismerésről. Talán meglepetésnek szánták a dolgot, hiszen egyébként minden évben részt veszek az eseményen, ha időm engedi. A Julije Benešić díszoklevelet rajtam kívül Jasna Melvinger vajdasági horvát irodalomkritikusnak és költőnek is odaítélték 2021-ben. Úgy gondolom, talán a legpozitívabb ebben az egészben az, hogy nem állnak meg az államhatárnál, hanem inkább a horvát etnikai határokig mennek: a szerbiai, boszniai, magyarországi horvátokat ilyen módon is odakapcsolják az anyaországhoz.
– Óriási dolog, hogy nem csak itthon, de nemzetközi szinten is ismerik és tisztelik a munkáját…
– Igen, nagyon örülök ennek. Az együttműködést a magyar és horvát irodalmárok között egyébként jónak tartom, például ezt bizonyítja, hogy egyre több mű jelenik meg lefordítva mindkét országban. Fontos szerintem, hogy megismerjük egymás publikációit, méghozzá nem csak szakmai körökben, hanem a társadalom szélesebb csoportjainak is bemutassuk őket. Az eszéki, illetve a mostani díjat is adományozó diakovári kollégákkal már a 90-es években indult a közös munka, mikor a pécsi tanszéken kezdtem dolgozni. Volt közöttük egy csoport, akik Jugoszlávia szétesése után is nagyon nyitott szemlélettel álltak hozzánk, nem csak a Horvátországból emigrált, hanem a másutt született, nemzetiségi származású horvátokkal is keresték a kapcsolatot.
[su_quote]Szerintem lényegében minden az embereken múlik, ha igazán akarjuk az együttműködést, akkor az gyümölcsöző lesz. [/su_quote]
– Ugyan most kritikusi minőségében díjazták, de rengetegféle dologban aktív, mik ezek?
– Az átlagnál később kezdtem el verseket írni, gimnáziumban kezdett érdekelni ez a dolog, aztán az egyetemen álltam neki igazán. Azóta is nehezen adom ki a műveimet a kezemből, talán kissé túl kritikus is vagyok magammal szemben. Az egyetemen két, azóta híressé vált horvát hallgatótársam kért meg egy fordításra, azóta foglalkozom ezzel is. Az egyetemen oktatok, valamint vezetem a PTE horvát tanszékét, a pécsi horvát önkormányzatot és a Magyarországi Horvátok Tudományos Intézetét. Ennyi munka mellett kissé háttérbe is szorult az utóbbi időben a kutatás és a publikálás. A két kedvenc vizsgált témám a magyarországi horvátok irodalma-kultúrtörténete, valamint a horvát–magyar fordítási problémák.
– Mely eredményeire a legbüszkébb?
– Alapvetően minden elismerés jól esik. Amire kifejezetten büszke vagyok, az például az 1996-os, Horvátországban megjelent magyarországi verseskötet, melyben Radnóti Miklós válogatott műveit fordítottam. Nem nagyon fordították egyébként a műveit horvátra ezen kívül. Nehéz munka volt, megszenvedtem vele, de lefordítottam Esterházy Pétertől az Egy nőt is, ami anno az első regénye volt horvátul, majd közvetlenül utána elkészítettem A szív segédigéi című kisregény magyar változatát is. Egy közös munkára is büszke vagyok, ami során többedmagammal egy 330 verset tartalmazó, teljes horvát antológiát fordítottunk magyarra, amely A káosz vigasza címen jelent meg 2009-ben a Jelenkor Kiadó gondozásában. De rengeteg más izgalmas, néha embert próbáló feladatot is magam mögött tudhatok.
– Mindig is pedagógusi pályára szeretett volna lépni?
– Szerintem a legrosszabb dolog, ami egy gyerek életében bekövetkezhet az, mikor abba az iskolába jár, ahol a szülei tanítanak. Ez saját tapasztalat, ők szinte előbb értesültek minden stiklimről, mint hogy én elkövettem volna azokat. Gimnáziumban végül annak ellenére elkezdett érdekelni az irodalom, hogy a tanárnőmet nem szerettem. Emellett a történelem volt a kedvencem, eredetileg ezzel akartam továbbmenni. Mikor egyetemre jelentkeztem, döntenem kellett, mert a két szak egyszerre túl nagy falat lett volna. Nem bántam meg, hogy ezt választottam.
[su_quote]A mai napig nagyon szeretem a munkám és még mindig izgulok az óráim előtt. [/su_quote]
Azt tartom sikeres előadásnak, mikor a 45 perc végén látszik az arcokon, hogy jól át tudtam adni az anyagot a hallgatóságnak. A fordítás szintén nem könnyű, de kreatív és izgalmas munka. Főként a verseknél fontos, hogy meg kell értenünk a szöveget ahhoz, hogy jól sikerüljön átadni a másik nyelven. Keveset írok, nehezen válok meg verseimtől, az is lehet, hogy túl bizonytalan vagyok, így a saját műveimből még csak egy kötetet adtam ki.
– A családban látszólag szinte öröklődni látszik a tanítás, valamint az irodalom és az írás iránti érdeklődés…
– Igen, édesapám és édesanyám mindketten tanárok voltak, így is ismerkedtek meg a tótszerdahelyi iskolában. A húgom újságíró lett, én pedig Zágrábban horvát nyelvet és irodalmat hallgattam az egyetemen. Sosem éreztem úgy, hogy a szüleim kényszerítettek volna az oktatói pályára, egyszerűen úgy alakult, hogy ez lett az én utam is. Most pedig úgy tűnik, hogy az újságíró-főszerkesztőként dolgozó feleségemmel közös két fiúnkat is érdekli ez a dolog, hiszen mindketten a horvát fővárosba mentek horvát–orosz, illetve horvát–informatika szakra. A nagyobb fiam, Vjekoslav nálam jobb verseket ír és doktori tanulmányai mellett a pécsi tanszéken oktat. Danijel még nem végzett a mesterképzéssel, de elképzelhető, hogy ő is hasonló munkába fog. Persze nem erőltetjük, hagyjuk őket dönteni.
[su_box title=”Blazsetin István” style=”glass” box_color=”#c5c1c4″ radius=”2″]1963-ban született Nagykanizsán, értelmiségi családban. A budapesti Szerbhorvát Gimnáziumban érettségizett, majd a Zágrábi Tudományegyetem bölcsészkarán tanult, ahol 1988-ban jugoszlavisztika szakon diplomázott és szerzett magiszteri fokozatot. 1988-tól a PTE BTK Horvát Tanszékének oktatója. 2013-ban Eszéken szerzett doktori címet. 1991-ben kezdett verseket írni posztmodern stílusban. Ritkaságnak számít, hogy saját horvát nyelvű verseskötetét a költő maga fordította magyarra és jelentette meg Egy adag értelmetlenség címen 2012-ben. Több mint egy tucat konferencia- és tanulmánykötet szerkesztője, közel hatvan tanulmány szerzője, tankönyvíró.[/su_box]
