Császár Istvánnal, a Littke Palace Látogatóközpont (amit a pécsiek Pezsgőházként ismernek) tulajdonosával beszélgettünk izgalmas, kalandos múltjáról. A 80 éves, 1956-ban Svédországba emigráló üzletembernek nem semmi történetei vannak!
– Az 1956-os forradalom és szabadságharc után fiatalon hagyta el az országot. Hogyan kezdődött ez történet?
– Talán ez az egész, az én igazi életem ott és akkor kezdődött, amikor a nálam 3 évvel idősebb bátyám általános iskolás lett. Amikor először ment az iskolába, én vele mentem az első osztályba. Mikor azonban elvégeztem vele a 8 általános osztályt, engem nem engedtek tovább, mert ekkor jöttek rá, hogy valami nem stimmel, hogy én fiatalabb vagyok és hogy nekem még iskolába kellene járnom. Senkinek nem tűnt ez fel útközben, se a tanároknak, se az osztálytársaimnak, se a szüleimnek, és nekem sem (nevet).
–És végül azért sikerült tovább tanulnia?
– Nagy nehezen, csak a következő évben mehettem tovább vendéglátós iskolába Zalaegerszegen, mindig is azzal akartam foglalkozni. Nehéz volt ez az ’50-es években, mivel csak hölgyek dolgoztak az éttermekben, én meg mint fiatal fiú voltam ott a mamik között. Két évet tanultam itt, utána tovább akartak küldeni Budapestre egy iskolába, hogy én tanítsak ott. Ez a kommunista időkben így ment, azt mondták, hogy ezt és ezt csinálod, és csinálnod kellett. Én ekkor már franciául tanultam és nagyon vágytam külföldre, de tudtam, hogy nem lehet. Aztán jött a forradalom, és akkor megléptem.
– Hogyan lépett meg?
– Gyalog. Ausztriáig, pontosan Klagenfurtig sétáltam Zalaegerszegről. Ott a forradalom után menekülő magyarokat különböző országokba vitték buszokkal, vonatokkal. Jöttek humanitárius segítők a Vöröskereszttől Kanadából, Franciaországból, de én siettem, először azonban Svédországból jöttek, úgyhogy velük mentem. Akkor azt se tudtam, hogy hol van Svédország. Minket nem tanítottak meg ilyesmire, csak a kommunista részét ismertem a világnak.
– Nehéz volt átjutni a határon?
– A forradalom idején kinyílt a határ, ami addig zárva volt. A magyarok és az oroszok már nem harcoltak, a határon felszedték az aknákat, ezt pedig azoknak ki kellett használnia, akik külföldre akartak menni. Én az utolsó pillanatban léptem át a határt ’56 szeptemberében, pont mielőtt újra lezárták azt. Akkor már lövöldöztek az oroszok azokra, akik átmentek Ausztriába, én is hason kúszva jutottam ki. Ekkor 15 éves voltam.
– Utána mi történt?
– Az osztrákok fogadtak minket, elvittek egy szállásra, kaptunk enni is. Én egyébként minden nélkül mentem ki, egy ruhám volt, ami rajtam volt, pénz nélkül értem el Svédországot. Egy menekülttáborban kaptunk szállást, kaptunk itt is enni-inni, nem volt baj. Itt osztották ki a menekülteknek a munkákat. Én Stockholmban egy szállodában lettem szakács, hiszen annak tanultam itthon.
– Nem hiányoztak a szülei?
– Stockhholmból tudtam velük tartani a kapcsolatot, ráadásul Nürnbergben is voltak ismerőseim, akikhez egyszer meglógtam, pedig tilos volt. Dánián keresztül mentem Németországba, ahol aztán elkaptak és bebörtönöztek, azt hitték, hogy kém vagyok. Volt bírósági tárgyalásom is, meg minden, de aztán szerencsére elengedtek. A német rendőrök végig mellettem ültek a vonaton, amíg el nem értük a dán határt. Onnan meg egy dán rendőr kísért Koppenhágáig, ahol megint börtönbe csuktak, de csak egy napra, másnap ugyanis jött értem egy svéd rendőr, aki elvitt egy Svédországba induló hajóhoz. Adott 10 koronát és azt mondta, hogy viszontlátásra. Az a 10 korona volt az életem, akkor nem volt azon kívül semmim.
– Hogyan sikerült talpra állnia?
– Szereztem munkát egy világjáró hajón. Tulajdonképpen tényleg az egész világot láttam így, rengeteg helyen voltam. Ez akkoriban egy magyar fiatalnak elképzelhetetlen volt. Szó szerint kinyílt a világ számomra. Svédországban ezután is szakácsként dolgoztam, idővel felküzdöttem magam és lett egy saját szállodám is 1972-ben, majd úgy alakult, hogy én lettem a svéd király séfje. Az országházban és Nobel-díjátadókon is én főztem.
– A király szerette a főztjét?
– Persze. Ismertem a feleségét is, a kölykeit is, úgy beszélgettünk, mint most mi. A szállodámban is sokszor meglátogattak.
– Mikor és miért jött vissza?
– Én nem jöttem vissza. Visszajárok Svédországba, ott a családom, a gyerekeim, a szállodám, a házam. Több mint 60 éve mentem ki, rengeteg minden köt oda. A pécsi pezsgőgyárat 1996-ban vettem meg. Volt egy borkereskedésem Svédországban, azon keresztül kerültem kapcsolatba a Pannonvin Pincészettel, mi árultuk a pezsgőiket. A Pannonvin akkor igazgatója ajánlotta fel, hogy megvehetném a pincészetet, én meg úgy voltam vele, hogy persze. Mikor kicsit jobban utánanéztem, kiderült, hogy nekem túl nagy és átláthatatlan a működése, ezért inkább a Pezsgőházat vettem meg, mert érdekelt a pincerendszere és az abban rejlő turisztikai és pezsgőkészítési lehetőségek.
