A POSZT első éveiben megtestesítette mindazt, amiért jó ebben a városban élni. Akkoriban minden évben néhány napig nem közhelyes hazugság volt, ha valaki pezsgő kulturális életről beszélt Péccsel kapcsolatban. Bónuszként pedig a fesztivál – hibáival együtt – maga volt a sosem létezett kulturális decentralizáció, még azután is, hogy elkezdett kifogyni belőle a szusz vagy mi. Persze simán lehet, hogy hosszúra nyúlt agóniáját a körülötte megjelent kétes figurák okozták.
Aztán jött a magyar színházi élet Mészáros Lőrince, V. (ötödik) Attila. Először harapott magának a POSZT-ból egy jókora darabot, addig rágcsálta, amíg már nem is emlékeztetett önmagára, végül szólt, hogy “akkor ennyi volt, posztocska, lefőtt a feketeleves”, nem létezel többé.
Nehéz lenne felsorolni 2010 óta hány ember, közösség, intézmény járt ugyanígy. Hogy jött az aktuális komisszár, és fapovával kihirdette a gémóvert. Megtörtént velem is, tudom, miről beszélek.
Ilyenkor három út van az ember fia, lánya, közössége, intézménye előtt.
- Fülét-farkát behúzva eltakarodhat a nagy magyar homályba, a hatalmas magyar ugar (ős, buja földön dudva, muhar, stb.) tetszőleges szegletébe, és csendben, magát meghúzva bekkelheti ki a rezsim végét.
- Elhúz egy olyan országba, ahol szabad lehet, ami nagyjából azt jelenti, hogy a saját döntései, képességei és szerencséje határozzák meg, hogyan boldogul, és nem mondjuk egy ambíciózus rohadék a pártközpontban.
- Feltűri az inge ujját, amennyire lehet, függetleníti magát a NER-nek nevezett feudális (mondjuk feudálisnak is ócska és embertelen) viszonyrendszertől, és felépít magának és a közösségnek valami teljesen újat.
Mindhárom útra van példa, az elsőre nagyon sok, a másodikra sem kevés. A harmadikra viszont csak néhány: a Telex születése, a színművészetisek heroikus küzdelme egészen biztosan ide tartozik.
Ugyanaz történt tehát a POSZT-tal, ami az országgal, így erre a helyzetre, amiben Pécs találta most magát, ugyanaz a megoldás, mint ami az ország, a volt indexesek, vagy a színművészetisek számára. Hagyni a NER-t, hadd döcögjön tovább a történelemben a választott zsákutcája végén felsejlő, egyre inkább szemétdombnak tűnő valami felé, nekigyürkőzni, és valami teljesen újat csinálni.
Új lapot, új egyetemet, új POSZT-ot – végső soron új országot -, ami nem rombolásra szerződött komisszárok kényétől-kedvétől függ. Egyáltalán nem kizárt, hogy lehetetlen küldetés, de a legrosszabb az lenne, ha meg sem próbálnánk. Akkor lenne ugyanis tényleg vége a POSZT-nak és mindannak a jónak, amit éveken át a városnak jelentett.
