Hétfő reggel, amikor a suliba menet már a sokadik olyan fiatal ment el mellettem, akinek a kezében – kicsit merészebb esetben a feje tetején – egy tankönyvekkel megrakott kosár volt, eszembe jutott: iskolánkban ezen a héten lesz a mazsolaavatás.
Mint a legtöbb iskola, mi is úgy gondoljuk, hogy akkor válik valaki teljesen piciny közösségünk tagjává, ha tesz is érte. Így bizony a hét folyamán különböző emberfeletti erőt megkívánó próbákat kellett kiállnia iskolánk új diákjainak: pókfoci a nagyszünetben, fekvőtámaszok lenyomása az udvaron, fényképek készítése idegenekkel a városban, tornaóra a Széchenyi téren, és még sorolhatnám.
Szórakoztató – a felsőbb évesek számára mindenképp – és vicces kihívások, amelyek az osztályközösség összekovácsolódását, az ismerkedést segítik, és egy kis változatosságot csempésznek az egymásba folyó hétköznapokba. Ilyenkor a diákok nem az osztályteremben ülve várják, hogy a következő órán végre felelhessenek, hanem az udvaron, a többiekkel együtt szurkolnak az iskolatársainknak.
A kilencedik évfolyam négy új osztálya és a hetedikesek minden erejükkel azon vannak, hogy a lehető legtöbb pontot szerezzék meg a hét folyamán, hogy a végén elmondhassák: megnyerték a mazsolát! És mi a díjuk? Természetesen az elismerés! (Ezenkívül a végzős évükben a nyertes osztály szervezheti a mazsolaavatást. Érdekes módon az utóbbi sokkal inkább inspirálja a diákokat. Ki érti ezt?)
De ami igazán fontos az az, hogy a diákok szívvel, lélekkel (és izzadsággal) küzdenek, játszanak, barátkoznak, és felejthetetlen élményekkel gazdagodnak. És a végén, ha erre a hétre gondolnak, együtt tudnak nevetni.
Takár Anada 11.E
