Eleganciáját és humorát a huszonévesek is megirigyelhetik. Társasága szórakoztató, és tele van életkedvvel, pedig jócskán elmúlt már negyven. Uhrik Dóra táncművész és balettmester épp olyan, amilyen a legtöbb nő lenni szeretne az ő korában. A magyar balettélet kulcsszemélyisége 1960 óta része Pécs művészeti életének, és felsorolni is nehéz lenne, mennyi mindent köszönhet neki a hazai táncszakma. Számtalan díja mellé nemrég igen elegáns társaságban avatták a város díszpolgárává.
– Gyakorlatilag nincs olyan elismerés – a Kossuth-díjon át egészen az Érdemes művész-díjig -, amit ne nyert volna el pályafutása során. A Pro Civitate Emlékérem milyen helyet foglal el a sorban?
– Mindegy mennyi díja van az embernek, az elismerés ezen formáját akkor sem lehet megszokni. Újra és újra szinte a rosszullétig fokozódó izgalom kerít a hatalmába ilyenkor. Városi kitüntetéseket is kaptam már, de a Pro Civitate Emlékéremmel valódi díszpolgára lehetek Pécsnek és ez nagyon fontos számomra, hiszen itt élek, ez az én közegem.
– Felsorolhatatlanul sokat köszönhet Önnek a magyar balettélet. Mire a legbüszkébb?
– A szorgalmamra vagyok a legbüszkébb, áldozatos munka nélkül mindez nem sikerült volna. A színpad szeretete mellett számomra a szakma elméleti, adminisztratív oldala is fontos volt. Nem jár művészeti élvezettel, inkább kényelmetlen és kellemetlen, viszont szükségszerű. A hazai táncművészeti oktatás központi programjának kidolgozása például hatalmas feladat volt, de a növendékek képzése nem menne enélkül.
– A tanítványai esetében mit tartott fontosabbnak: a szorgalmat vagy a tehetséget?
– A Pécsi Művészeti Gimnáziumban vezetőként abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy kiválaszthattam és egyengethettem a fiatal tehetségek útját. Így biztosan állíthatom, hogy a tehetség nagyon nagy kincs, de vigyázni kell rá, mert törékeny. Önmagában kevés, a balett világa ugyanis kegyetlen és kemény, majdhogynem katonai fegyelmet kíván. Ha nincs meg a szorgalom, a kitartás, a monotóniatűrés, akkor oda az egész.
– Apropó, tehetség. Növendékei megtalálhatók az ország legjelentősebb táncegyütteseiben és külföldön is. Kit emelne ki közülük?
– Nem tudnék egy valakit említeni, hiszen mindenkire büszkék vagyunk. Tényleg csak példaként: a nagy sikerű, Szegeden bemutatott Mamma Mia! koreográfusa, Tihanyi Ákos a mi diákunk volt. Ráadásul ő kapta meg Magyarországon először azt a jogot, hogy az eredetitől eltérő koreográfiát készítsen a musicalhez. Másik nagy reménységünk, Domoszlai Edit pedig bekerült az igen előkelő és nagy múltú londoni Rambert balettba, ahová magyar táncosnőt eddig soha nem vettek fel.
– A mai napig tagja a Pécsi Nemzeti Színház társulatának, koreográfus, művészeti tanácsadóként és balettmesterként segíti Vincze Balázs munkáját, és rendszeresen vannak felkérései már produkciókban is. Soha nem érzi úgy, hogy pihennie kellene egy kicsit?
– Engem a tevékenység tart életben, szóval akkor fáradok el, ha sokat pihenek.
