Olyan európai országban jártunk, ahová sok pécsi feltehetően nem jut el, igaz, nem is klasszikus turistaparadicsom: Macedónia sok meglepetést tartogat, de tegyük hozzá, ezek nem biztos, hogy mind kellemesek.
Nagyon vigyáznak befelé és kifelé
Macedóniába már be- és kijutni sem egyszerű: mind a szerb, mind a görög határon komoly volt az ellenőrzés, és mindig a macedón hatóságok részéről. Minden elképzelhető papírt elkértek az autónkról és rólunk, de láttuk, ezzel mi még jól jártunk. Előttünk ugyanis gyakorlatilag darabokra szedtek egy svájci autót, az idős hölgy döbbenten nézte, amint a határőr beleszagol (!) a dobozba tett ételébe is. Mindegy, mi bejutottunk.
A szegénység mindenhol tetten érhető
Macedónia valószínűleg Európa egyik legszegényebb országa, ugyanakkor döbbenetes vagyoni különbségekkel. Az alig több mint kéteurós díjú autópálya-szakaszon, amin mentünk, szinte csak külföldi kocsikat láttunk, a többség az ingyenes főutat használta, ellenben felbukkant jó néhány macedón rendszámú óriási terepjáró – van, akiknek nagyon jól megy. Ami még feltűnt: vagy a fél ország a kormány tagja, vagy olcsón lehet kék villogóhoz hozzájutni, mivel számtalan autó használt megkülönböztető jelzést, és így brutálisan tolt le az útról minden egyéb kocsit. A közlekedés amúgy is érdekes: éjszakai rémálomként kísért az az idős hölgy, aki az autópályán otthonkában, kezében szatyorral szaladt át, majd átmászott az elválasztó korláton, és a másik oldalon is átszaladt – biztos erre volt a legrövidebb…
A kormányzat amúgy igyekszik nevelni a lakosságot a jelek szerint, ugyanis sok helyen macedónul és angolul is ki van írva, ne szemetelj, vigyázz a környezetre. Az egyik benzinkútnál pedig egészen szürreális közlekedési táblát láttunk: egy füvön álló, vizelő ember áthúzva, jelezve, „a WC-t használd, ne a közterületet, ha könnyíteni akarsz magadon.”
Elveszve Skopjéban
A fővárosba érve nemcsak a GPS, hanem olykor a térerő is elveszett, így táblákkal-térképpel próbáltunk tájékozódni – pozitívum, hogy egész Macedóniában szinte mindent kiírnak angolul is a közlekedési táblákra. Nem sikerült, ott álltunk elveszve, jött a kérdezősködés. Az első fiatal mereven elzárkózott, hogy nemcsak angolul, de a világ bármely nyelvén tájékoztatást adjon, a másik annyit mondott, oda menjünk, ahol sok ember van… Hát, köszi. Végül egy nagyon kedves hölggyel találkoztunk, aki nemcsak megmutatta a szállásunk helyét, de még az apartmant kiadó férfit is felhívta. Mint angolul elmondta, ő nagyon örül, ha turisták jönnek az országába. Jött azonban az újabb gond: egy rendőr közölte, az apartman közelébe autóval biza nem lehet bemenni. Megjelent viszont a szállásadónk, beszéltek valamit, talán még némi pénz is gazdát cserélt, és csodák csodája, feltárult a sorompó, bemehettünk.
Mint utóbb megtudtuk, a sorompóval védett terület a macedón közlekedési minisztérium és a parlament parkolója… De nem csoda, hogy nem tűnt fel: a parlament épülete nagyjából az uránvárosi rendelőintézetre emlékeztet. Mondjuk azon elgondolkodtam: vajon Budapesten, Berlinben, Bécsben beengednének-e a parlamenti parkolóba. Mindegy, az autó miatt legalább nem kellett aggódni.
Egy másik világ
Bár szállásunk a macedón parlament mögött volt, rendetlenség, szemét és graffiti vette körül az épületet, így alaposan megdöbbentünk, amikor besétáltunk vacsorázni a nagyjából 100 méterre található városközpontba. Az ugyanis úgy néz ki, mintha a budapesti Váci utcán vagy bármely európai nagyváros centrumában lennénk: gyönyörű, frissen felújított tér, díszburkolat, szökőkút hatalmas Nagy Sándor-szoborral, csillogó-villogó éttermekkel.
A különbség azért volt drasztikus, mert onnan tényleg 100 méterre még maszatos kisgyerekek kéregettek egy kis aprópénzt…
Skopje magyar pénztárcához mérten azonban elképesztően olcsó: a főtéren egy olyan étteremben, amely a Váci utcán is megállná a helyét (angol étlap, fiatalos, de kiváló kiszolgálás), konkrétan 7000 forintnak megfelelő összeget fizettünk hárman egy vacsoráért, italokkal együtt.
Keresik, ami múltat ad
Macedónia 1991 óta független, igaz, ez sem volt egyszerű, sok állampolgár inkább az egykori Jugoszlávia részének szerette volna megtartani az országot. A bizonyosan milliárdokba kerülő főtéren sétálva nem lehet nem észrevenni, hogy az ország mennyire keresi identitását, de komoly hendikeppel indul: Nagy Sándor szobra mindenhol felbukkan – de őt a világ inkább az ókori hellén világ alakjaként ismeri. Teréz anya az ország jelenlegi területén született, de őt meg olyan albán szentként ismerik a világban, aki Indiában lett ismert. Hatalmas új ortodox keresztény templom épül Skopjéban, ám lépten-nyomon fejkendős muszlim asszonyokba botlunk, az ország kisebb városaiban számos mecset áll, minarettel – szóval nem egyszerű.
Ahogy nem lehet egyszerű a macedónok élete sem: döntően rossz kedvű, lehangolt emberek álldogáltak, sétáltak Skopjéban, az egész városról szinte sütött a letargia. Igaz, az országon nem sokat segít, hogy a Görögországgal folytatott névvitában konkrétan hazájuk nevét is elveszítették – már nem Macedóniának, hanem Észak-Macedóniának hívják az országot. A parlament előtt emiatt folyamatosak a tüntetések, az utolsó emlékünk Skopjéból a törvényhozás épülete előtt kitett tiltakozó molinók látványa.
