A járványidőszakban nagyon sok múlt a pécsi Integrált Nappali Szociális Intézmény dolgozóinak munkáján, nélkülük a helyzet sokkal rosszabbá válhatott volna. A veszélyhelyzet frontvonalában tett erőfeszítéseikről beszélgettünk Varga Mónikával, az intézmény igazgatójával.
– A járványügyi veszélyhelyzet bejelentése előtt éreztek már bármit abból, hogy mekkora problémát fog okozni a koronavírus?
– Igen, számunkra a veszélyhelyzet kihirdetése előtt már egyértelmű volt, hogy komolyabb védekezési intézkedéseket kell tennünk, hiszen mi olyan idős embereket ápolunk, gondozunk és támogatjuk önálló életvitelüket, akiknek az életét a vírus a legnagyobb mértékben veszélyezteti. Nyilvánvaló volt az első pillanattól fogva, hogy a védekezésben hatalmas felelősség hárul a szociális szférára, így pedig intézményünkre, intézményünk dolgozóira is. Számítottunk arra, hogy ebben a rendkívüli helyzetben helyt kell állnunk és már a veszélyhelyzet kihirdetése előtt elkezdtünk azon gondolkodni, hogy miként tudjuk az ellátási rendszerünket úgy átalakítani, hogy a munkatársainknak és az ellátottainknak is a lehető legbiztonságosabb körülményeket teremtsük meg.
– Hogyan reagáltak az ellátott idősek és az intézmény munkatársai arra, hogy mindenhol azt lehetett hallani és olvasni – ahogy említette is –, hogy a koronavírus az idősekre a legveszélyesebb?
– Nagyon sokat gondolkodtunk azon, hogy mik lehetnek a megoldások erre. A legnagyobb félelmünk az volt, hogy ha a dolgozók közül valaki vagy valakik megbetegednek, akkor nagyon gyorsan meg tudják fertőzni a vírusra érzékenyebb időseket. Nagy kihívás volt ezért a kellő idő hiányában kezelni azt a sok bizonytalanságot, feszültséget, szorongást, ami a munkatársainkban volt. Emellett ebben az időszakban az idősek számára nagy segítség volt, hogy az önkormányzat elindította a PAPI-programot, melynek működtetésébe és szervezésébe többek között a családsegítő szolgálatot és az INSZI-t is bevonták.
– Hogyan élték meg az idősotthonokban elrendelt látogatási tilalmat az idősek?
– A Felsőbalokány utcai intézményünkben saját önkormányzati bérlakásaikban élnek az idősek, de próbáltunk itt is egy másfajta, szigorúbb lakófegyelmet ösztönözni. Az viszont tapasztalható volt ebben az intézményben és saját otthonukban élő pécsi időseknél is, hogy többségük nagyon fegyelmezetten vészelte át a karantént, noha természetesen ez az időszak számukra sok aggodalommal és félelemmel járt. Az is a mi feladatunk volt, hogy megnyugtassuk őket, ha erre szükség volt. Kihívás volt továbbá, hogy úgy kellett segíteni őket mindennapjaikban, hogy közben a személyes kontaktusokat minimálisra kellett csökkenteni. De egy ápolásra szoruló idős fürdetését nem lehet távmunkában megoldani.
– Hogyan értékeli a dolgozók járványidőszakban végzett munkáját?
– Nagyon meghatott, hogy mennyire fegyelmezetten és elhivatottan végezték feladataikat abban az időszakban, amikor mindenkit az otthon maradásra ösztönöztek, amikor nagyon sok intézmény bezárt és sok munkahely megszűnt. Dolgozóinknak pontosan ebben az időszakban kellett járniuk a várost, egyik időstől a másikig. Ha mi nem tettük volna ezt, akkor nagyon sok ellátatlan idős ember maradt volna magára. Nem volt érezhető pánik, felülkerekedett dolgozóinkon a hivatástudat, annak ellenére, hogy a szociális szféra nem egy túlságosan megbecsült terület. Pedig nagyon sok múlt a szociális dolgozók munkáján, nélkülük a helyzet sokkal rosszabbá válhatott volna.
– Mit gondol, a járvány során végzett munkájuk eredményeképp megváltozhat a megítélése a szociális munkásoknak és a szociális területnek?
– Helyi szintre levetítve azt tudom mondani, hogy soha nem volt még ennyire szoros az együttműködés az önkormányzat és az Integrált Nappali Szociális Intézmény között, mint a járványidőszakban. Úgy gondolom, hogy a munkánkba a járvány során sokkal jobban bele tudott látni a városvezetés és éreztették is felénk, hogy megbecsülik az erőfeszítéseinket. Országos szinten ezt az elismerést viszont nem érzékelem. Amikor megemlítik azokat a szereplőket, akiknek komoly szerepe volt a védekezésben, a szociális ellátórendszerről nem igazán hallani.
– Mi a tanulsága az elmúlt pár hónapnak?
– Az ellátórendszer felállítása során a kezdet nem volt egyszerű, hiszen nem volt senkinek gyakorlata, tapasztalata egy ilyen rendkívüli helyzet kezelésében. A sietség ellenére ugyanakkor azt gondolom, hogy az együttműködő szervezetek segítségével nagyon praktikusan és hatékonyan sikerült azt kiépíteni. Ha pedig lesz egy második hulláma a járványnak, vagy bármilyen egyéb hasonló helyzet jön létre, az általunk kialakított rendszer már gyorsan fel fog tudni állni, főleg akkor, ha a dolgozóink és partnereink példás motivációja megmarad. A tapasztalatokból tanultunk, a korábban vétett apróbb hibákat pedig már ki tudjuk kerülni.
