Idén 60 éves a Pécs-Pogányi repülőtér, a jubileumi év alkalmából pedig Pécsett rendezik meg a 61. Magyar Vitorlázórepülő Nemzeti Bajnokságot. Kilátogattunk a reptérre, és megtudtunk egy csomó mindent erről a Pécsett is rendszeresen űzött szép sportról.
Immáron 60 éve annak, hogy az Uránváros területén lévő réges-régi, és gyorsan beépített repülőtér helyett Pogányban hoztak létre egy sportrepülésre alkalmas repteret. A Pécs-Pogányi Repülőteret Működtető Kft. és a Baranya Megyei Repülő és Ejtőernyős Klub (valamint számos repülőszervezet) pedig ezt a nagy alkalmat méltó módon ünnepli meg, hiszen az évforduló megannyi repülős programja közül is egyértelműen kiemelkedik az itt megrendezett, július 16-ától július 24-ig tartó 61. Vitorlázórepülő Nemzeti Bajnokság, melynek keretében kilenc napon át több tucat – pontosabban 41 – vitorlázógép szeli át a pécsi eget a magyar bajnoki cím megszerzéséért.
Markovics Ákos, a Baranya Megyei Repülő és Ejtőernyős Klub, valamint az Aeroclub Pécs vitorlázópilótája és vitorlázó szakosztályvezetője lapunknak elmondta, hogy a megmérettetésen a versenyzők feladata, hogy egy 280 kilométeres távot teljesítsenek az ország felett, minél gyorsabban. A versenyt megelőzően a motorral nem rendelkező és csak a légkör energiáit kihasználó repülőgépek úgynevezett felvontatása zajlott, melynek során egy órán belül – két vontatórepülő segítségével – a levegőbe került az összes gép, hogy aztán a légkör felszálló áramlatait, azaz a termikeket kihasználva repüljenek el Pécs felett a messzeségbe.
Ezután kezdődik meg az időmérés. Nem az számít tehát – folytatta – hogy ki mikor indul el, hanem, hogy mekkora az átlagsebességük és hogy mennyi idő alatt teljesítik a távot, melyet mindig az aznapi időjárás-jelentés alapján jelöli ki a versenybizottság. Annak a kategóriának a versenyzői, akik Pécsett is megmérkőznek, így akár 500-700 kilométeres pályán is repülhetnek, melyhez 5-8 óra is szükséges. A jelenlegi 280 kilométeres versenytávot az akár 100 kilométeres átlagsebességgel repülő gépekkel nagyjából 3 óra alatt lenyomják a versenyzők – mondta Markovics.
A vitorlázórepülésben a kihívás az, hogy a termikek nem egyforma erősek és egyforma méretűek. A termikek közti siklások tehát taktikai küzdelemnek is felfogható, ugyanis nagyon fontos, hogy ilyenkor a pilóta jól ossza be a sebességét és a magasságát. A legfontosabb tehát a Pécsett zajló verseny során az – mondta Markovics –, hogy milyen döntéseket hoznak a pilóták.
De mi van akkor ha nincsenek termikek? Ha gyengül az idő, bizony előfordulnak olyan esetek, amikor a pilóták nem érnek vissza a kiindulási reptérre. Ilyenkor le kell tenniük a gépet egy gondosan kiválasztott és arra alkalmas területre, ami a legtöbb esetben egy mező vagy rét, tarló, ahonnan haza kell furikázni a repülőt – pontszám ilyesmiért is jár, csak nem túl sok. Az ilyen kényszerleszállások természetesen némi veszéllyel járnak, de Markovics elmondta, hogy ezek a gépek már fel vannak készítve az ilyen landolásra, a pilóták pedig tudják a dolgukat.
Egy olyan hosszú verseny, mint amilyen a pécsi is, fizikailag is megterheli a pilótákat, nem csak szellemileg. Gondoljunk csak bele, órákon keresztül egy apró fülkébe zárva ülnek a magasban a légkörre, a repülőre, és persze tudásukra szorítkozva, közben meg tűzi az arcukat a nap, három dimenzióban kell gondolkodni, és korlátozottak az evés-ivás lehetőségei is, arról nem is beszélve, hogy bizonyos kényesebb biológiai funkciókat is csak nagy nehezen tudnak elvégezni – ha értik mire gondolunk.
A versenyzés öröme, és a repülés szépsége azonban a megterhelést feledteti – hangsúlyozta a szakember – hiszen azt meg kell tapasztalni, hogy milyen leírhatatlan érzés is a felhők között csendben suhanni az égen, miközben alattunk elterül a város, a táj, az ország.
Annál pedig nincs jobb érzés – folytatta -, hogy mindehhez csak a természet erőit használhatják a pilóták (leszámítva a felvontatást), akik az arra alkalmas időben akár 200-250 kilométeres sebességet is ki tudnak hozni a gépekből.
