Már Amerikában is elismerték, legutóbb pedig itthon zsebelt be rövid animációs filmjéért egy díjat. A pécsi Helstáb Martin még csak 22 éves, de ontja a filmeket. Mindezt pedig úgy teszi, hogy magának csinál szinte mindent, még a szereplőit is. Emellett imád a Mecseken kirándulni, egyetemre jár, és rappelni is szokott. A kedvenc helyei között pedig a Tettye szerepel.
Ha valaki Amerikából díjat kap a kisfilmjéért, általában azt gondolják róla, hogy hatalmas stábbal, a legkorszerűbb stúdióval és technikával dolgozott meg az elismerésért. A pécsi Helstáb Martin viszont kilóg a képből – vagy épp így került képbe. Ő ugyanis úgy lett „filmes”, hogy papírfecnikre rajzolta (nem írta!) a forgatókönyvét, majd festett magának szereplőket, és a WC-n ülve, mandolinozva vette fel hangeffektjeit. Nála jártunk!
– Otthonos családi ház, pogácsaillat és megterített asztal. Hol vagyunk?
– A szüleim házában, de a pogácsát én sütöttem! A hét felét töltöm itt, amúgy Kaposváron vagyok egyetemista, az a legújabb hobbim.
– Itt van a stúdiód is?
– Igen, a felső szinten élek és alkotok, ez egy amolyan “egérlyuk”, szó szerint is. Időnként egerek látogatnak meg, és adnak inspirációt egy újabb filmhez. Ha nem az erdőt vagy a várost járom, akkor itt festek, filmet készítek, zenét csinálok. A lényeg, hogy valamit létrehozzak a nap végére.
– A díjaid pedig nem vitrinben, hanem a polcon állnak a gyerekkori állatos könyvek mellett.
– Igen, nem szeretném oklevelekkel teleaggatni a falakat, jobb, ha úgy érzem, mintha mindig az első filmemet készíteném, így valami újat, frisset alkothatok. A figurákat ábrázoló szobrokat, amiket díjként kapok, nagyon szeretem. Az egyik legnagyobb elismerésem az Amerikából postán elküldött díjam, amit a 2016-os Jó étvágyat, bogaram! című filmemért kaptam.
[su_quote]A nemzetközi Chicago Art Festivalon több száz, a világ minden pontjáról érkező film közül választották ki legjobbnak az enyémet. Ez még engem is meglepett, hiszen egy elég hosszú, végig magyarul beszélő alkotásról van szó.[/su_quote]
Talán az fogta meg a zsűrit, hogy a többi film követte a mostani trendeket, vagyis szürreális effekteket, gyors vágásokat, zenei betéteket használtak. A Jó étvágyat, bogaram! pedig egy döglött egéren ülő dögbogár és döglégy közötti társalgásról szól, minimális mozgással, annál több gondolattal. A szereplőket én rajzoltam, én festettem, a zenéjét is én találtam ki.
– A zenéket hol rögzíted? Ennek a tetőtéri szobának jó az akusztikája ehhez?
– Évek alatt kitapasztaltam, hogy erre a WC a legjobb hely a házban. Ott török össze üveget, ha olyan effekt kell a filmbe, vagy pumpálom a mosdókagylót, ha szörcsögést szeretnék imitálni. Itt készítem a filmzenét is, dobolok, mandolint pengetek vagy épp egy régi német szájharmonikát fújok. Persze, ilyenkor lehajtom a vécéülőkét.
– A filmjeidben elég sűrűn megjelenik Pécs, a Mecsek. Ennyire inspirál a város?
– Nem jártam még mindenhol, de a kedvenc magyar városom Pécs. Sokat sétálok a belvárosban, a Tettye a kedvenc gondolkodós helyem, de a Mecsek az igazi ok, amiért szeretek itt lenni. Sokkal nehezebb elhagynom az erdőt, mindig rossz átlépni a határt, ahonnan a sárról és avarról a betonra lépek.
– Mikor kezdtél filmmel foglalkozni?
– Öt-hatéves koromban a nagypapámtól kaptam egy apró vásári kamerát. Még írni sem tudtam igazán, csak szavakat soroltam a forgatókönyvekben, amiket az akkori kis videóimhoz írtam. 128 megabyte-os kártyája volt a gépnek, akkoriban erre egy csomó anyag fért. De igazából ma sem dolgozom milliókat érő technikával. Szeretem az egyszerűséget, a felvételek nyers erejét. Mikor mások síneken, meg drónokkal erőlködnek a képek elkészítésén, addig én simán legurítom a kamerámat a hegyről. Ezen nem is szeretnék változtatni a jövőben sem.
– Segítenek neked? Van stábod?
– Dolgoztam már egy barátom macskájával, anyukám is ugrott fel már székre egy jelenet erejéig, régebben lófejmaszkot húzattam valakire, és láncfűrésszel szökellt a hegyen egy filmemben, de ennyi. Nem szeretek embereket koordinálni, mindenki más azt csinálja. Engem jobban izgat az állatokkal való filmezés gondolata. Sőt, írtam már forgatókönyvet, aminek egy fa a főszereplője.
– A terved az volt régen, hogy kígyókat kutass, ha jól tudom.
– Igen. Kiskoromtól kezdve zoológus akartam lenni, a gimnázium után biológia szakra iratkoztam be, de amikor megkérdeztem az egyik tanáromat, hogy kutathatok-e kígyókat a Mecsekben, akkor értetlenkedett, hogy miért nem jók a pockok, amiket addig hajkurásztunk. Filmesként nem kell 50 éves koromig várnom, hogy egy saját kutatásom legyen, huszonévesen is megrajzolok, vagy lemodellezek bármilyen állatot, és olyan filmet csinálok vele, amilyet akarok.
– Milyen terveid vannak?
– Nagyjátékfilm. Ezek most rövidebb animációs filmek, amik gyakorlásnak jók, de nagyon szeretnék végre egy érdekes nagyjátékfilmet készíteni, valamit, amiért megéri betenni a popcornt a mikróba.
