Pénteken délután nyílik meg a Természettudományi Múzeumban a WEÖRES 100 – A megmozdult szótár című kiállítás, amely a Pécshez sok szállal kötődő költő, műfordító életműve előtt tiszteleg. A 11 interaktív installácóit tartalmazó tárlatot a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai állították össze azért, hogy újfajta élményt kínáljon költészetéről.
Azt talán nem sokan tudják, hogy a XX. század magyar költészetének egyik legeredetibb költőjének, Weöres Sándornak az édesanyja pécsi születésű volt, azt viszont talán jóval többen, hogy a művész Pécsen szerzett diplomát és dolgozott könyvtárosként egy ideig. Weöres valódi személyiségéről ellenben csak nagyon kevesen rendelkeznek megfelelő információval, ezért kortársai visszaemlékezéseinek segítségével összegyűjtöttünk néhány érdekességet, amelyek jól jellemzik a poéta hétköznapi életben tanúsított magatartását.
Weöres már fiatalon is csodagyereknek számított, tizenöt éves korában írt egyik versét Kodály Zoltán zenésítette meg, s egyetemi tanulmányai megkezdésekor már számos írását közölte a Nyugat. Serdülő fiúként azonban nehezen viselte a lét megpróbáltatásait, többször is öngyilkosságot kísérelt meg. „Olyan üldözött gyerekkorom volt, hogy tízéves fejjel fölakasztottam magamat, úgy szedtek le. Képzelheted, micsoda gyerekkor lehetett, ami akkora kölyköt többszörös öngyilkossági kísérletekre visz; de ennek köszönhetem, hogy kb. húszéves fejjel már végleg túlestem a halálvágyon és a halálfélelmen” – olvasható egyik levelében.
Pécsről jó néhány alkotásában megemlékezik, de az idősebb korára visszahúzódó költő pécsi éveiben szívesen járt színházba, kávéházakba, kiskocsmákba barátaival, mások mellett Csorba Győzővel. Babitsnak írt egyik levelében említi egy helyen, hogy „felségesen” érzi magát a városban.
Az itallal mindig is „jó” kapcsolatban volt, amit később, 1948-ban, egy olaszországi utazáson történt eset kapcsán próbált valamelyest rendezni (az évtized elején komoly alkoholproblémákkal küzdött). Csorba Győző emlékei szerint egyik este nem tért vissza feleségéhez, Károlyi Amyhoz és baráti társaságához, eltűnt az éjszakában. Másnap reggelre került csak elő, s bűntudata a következő sorok megírására sarkallta: „Feleségemnek ezennel megígérem és megfogadom, önszántamból és saját tervemből, hogy egy nap félliter bornál többet nem iszom, kivéve havonta egyszer, de akkor sem berúgásig. Berúgni maximum félévenkint egyszer.”
Weörest még manapság is sokan a gyermekversei kapcsán ismerik, szinte nincs olyan szülő, aki ne fújná kívülről egyik-másik játékos, nyelvi leleményekben gazdag rímjét. Meglepő ugyanakkor, hogy – a rádióban egykor elhangzott bevallása szerint – nem szerette a gyerekeket. Annál inkább az állatokat, feléjük irányuló szeretete legendás volt. Polcz Alaine visszaemlékezése szerint amikor meghalt kedvenc cicája, akkor véget akart vetni életének: „A macska halála után Sanyika öngyilkos akart lenni, egy villamos elé dobta magát. De az időben lefékezett.”
Még egy adalék. Weöres nem törekedett arra, hogy valaha is szobrot emeljenek majd emlékére. (A Pécsen tavaly novemberben felavatott Weöres-szobor is sokakat megdöbbentett.) Magáról a szoborállításról sem volt túl jó véleménnyel, erről tanúskodik Illyés Gyulának írt egyik – életében nem közölt – verse is (- amelyben ugyanakkor nem kívánta besározni az általa is nagyra tartott kortársát):
„Hazánkban szobrod lesz majd, Giulio:
táncmozdulattal és dicső pofával
állsz majd s dacolva, büszkén szembenézel
az eljövendő hitványabb korokkal
s a szemközt álló kis hatszögletű
kőházzal, mely mint Helgoland magányos
s a szép méz-sejthez is hasonlatos.
Márvány-kezed az „Urak” föliratra
mutat fennkölten és határozottan,
holott az urakat sosem szeretted.
Lesz ünnepély is a szobrod előtt,
hogy ne unatkozz, kedves Julius:
lesz zászló, kordon, rendőr, tarkaság,
kalap-levétel, oda-kényszerített
diáksereg és díszkatonaság,
zene, szavalat – majd beszédbe kezd
egy méltóságos, sőt tán fél-kegyelmes,
ki elhízottan vérzik a honért,
buzgón fáradva a szép ősi erkölcs
karban-tartásán, amit gyülevész
kiéhezett rongy népség fenyeget.
A nagytokájú és nagyszívű szónok
rád-emlékezni nagyméltóztatik,
megemlegeti ott a „haladás
fáklyáját” és a „nem-múló dicsőség
pálmáját”, meg a „Küzdés mezejét”
s intő például téged emleget.
Igy lesz, ó Jules! és addigra nekem
béke lebeg már fogporaimon
s fönn üldögélek egy szép crepe de Chine
felhőn a többi bájos angyalokkal
és onnan nézem majd az ünnepélyt,
elismerően, bölcsen bólogatva.”
