Kesselyák Gergelynek az operák a kedvencei, a szimfonikus irodalommal pedig az agyát frissíti
Kesselyák Gergely operafesztiválok, jelentős szabadtéri komolyzenei események alapítója és igazgatója, a Virtuozók tehetségkutató, most pedig a Filharmónia Magyarország szervezte Maestro Solti Nemzetközi Karmesterverseny zsűrijének a tagja, a vetélkedés pedig október 21-től minden szombat este látható az M5 tévécsatornán. Összességében bátran kijelenthető, hogy Kesselyák Gergely az egyik legismertebb alakja itthon a komolyzenének. Ezúttal a régi-új klaszikus tévés vetélkedőről, a karmesterverseny kulisszatitkairól kérdeztük.
– Milyen viszont látni azt a versenyt a zsűriből, amiben egykor versenyzőként indult? Nagyon megváltozott a karmesterverseny?
– Sőt, nem is egyszer, hanem kétszer indultam el rajta, 1992-ben másodéves zeneakadémiás hallgatóként a középdöntőig jutottam, 1995-ben pedig már az iskola befejezését követően felállhattam a dobogóra, harmadik lettem. S rögtön leszögezném, sok tekintetben igen hasonló negyedszázad után is ez a vetélkedés. A verseny tervezésekor az én véleményemet is megkérdezték, mi az, amit meg lehetne reformálni, ami a mai tévés gyakorlathoz igazítható. Úgy összegezhetnék, leginkább a körítés változott, mert a versenyt illetően ugyanezekre a feladatmegoldó időtartamokra emlékszem, és még a vezénylendő témakörök is hasonlóak voltak. No és az is beugrik, amikor még gyerekként tévén néztem a vetélkedést, hogy hihetetlen volt minden pillanata az egész országban, akkor ugyanis még csak egy tévécsatorna volt, s odaszegezte az embereket még a kis falvakban is a verseny a hétvégi estéken a székekhez.
– Lehet egyáltalán egy karmestert értékelni vezénylés közben? Van akkora különbség két pályakezdő dirigens között, hogy könnyen kiválasztható a jobbik?
– Néha nem könnyű, de el lehet dönteni. S mondanék arra is egy anekdotát, hogy kell-e egyáltalán a zenekarnak karmester. Ferencsik Jánossal történt meg, hogy egyszer megállította egy idősebb hölgy a következő szavakkal: „Maga egy kókler. Mit nagyképűsködik, csak eljátssza hogy dirigál, hogy maga a főnök. A zenekar pontosan tudja, hogy mit kell csinálni.” S mit lehet erre intelligensen válaszolni? Ferencsik ezt találta ki: „- Pszt. Ne tessék elmondani senkinek. Én is tudom, de elvesztem az állásomat, ha mások is meghallják.” És a különbségről, a kiválóságról szól egy vicc is. A kisállat-kereskedőnél papagájt akarnak vásárolni, és sorra veszik a mind drágább madarakat. Egyre nagyobbak, egyre szebbek, miközben ecsetelik azt is, hogy mennyivel tudnak többet az előzőknél. Aztán odaérnek a legdrágábbhoz, amelyik egy csúnya, aprócska papagáj. – Hát ez mire képes, hogy ilyen irdatlanul sokba kerül? – Hogy mit tud, az még nem derült ki, de a többiek maestrónak szólítják. Szóval a respekt a lényeg, hogy valakit elfogadjanak, a vezénylés egy kicsit erről is szól. Vannak ugyanakkor szakmai ismérvek is, melyek igazolják, hogy a mozdulat megfelelő volt-e az adott zenére.
– Mi hozta létre ezt a zenei mesterséget?
– A karmesterség azért alakult ki, mert a zeneszerzők egyre bonyolultabb darabokat írtak. Mozart idejében még hét-nyolc szólam volt a zenekarban, ám Richard Strauss olykor 30-40 soros partitúráit zenészként belülről koordinálni már lehetetlen. Másrészt ma ha egy fúvós megfújja a hangszerét, akkor gyakorlatilag csak azt hallja. Kell tehát valaki, aki segít neki tájékozódni, hogy a többiek hol tartanak. De nem is látják egymást, olykor húsz méterre van tőle a másik zeneművész és ülnek közöttük még jó néhányan.
– Mikor alakult ki a mindennapi használatuk?
– Attól függ, hogy milyen műfajban. Az operában például igen korán. Lehet, hogy nem volt ez akkor még külön mesterség, és maga a szerző vagy egy megbízottja volt a betanító, de a csembaló mellől már integettek, próbálták irányítani a többieket. Arról nem beszélve, hogy aki lent ül a zenekari árokban, az semmit sem lát, csak sejti, hogy mi zajlik a színpadon. És az énekes sem hallja pontosan, hogy a zenekar éppen hol tart. Ami pedig a szimfonikusokat illeti, a romantika idején az elburjánzó méretű zenekar tette szükségessé, hogy legyen mindig karmester.
– A laikusok körében a komolyzene iránti érdeklődést a Virtuózok komolyzenei tehetségkutató jelentősen fokozta. Várhatunk-e hasonlót a Maestro Solti Nemzetközi Karmesterversenytől?
– Nem szeretnék jósolgatni, de annak örülnék, ha így lenne. Ugyanakkor gondoljunk arra is, hogy milyen népszerűek voltak negyven évvel ezelőtt ezek a versenyek. Olyan emberek is nézték a műsorokat, akik sosem voltak koncerten. Lehet, hogy ma már sokkal nagyobb a műsorkínálat, és az internet is vetélytárs a figyelem megosztásában, de biztos vagyok benne, hogy nagy szükség van ilyen versenyekre.
– Ha már az opera szóba került, sokkal több hazai színházban vezényelt már operát, mint ahol még nem. Ennyire kedveli a műfajt, ez ilyen tudatos választás volt?
– Ifjú koromban hallottam egyszer egy Medveczky Ádámmal készült rádióinterjút, ahol arról beszélt, mennyire más operát, vagy szimfonikus művet vezényelni. Én akkor eldöntöttem, hogy ha egyszer választanom kell – márpedig egyszer választani kell –, akkor az opera mellett döntök. Az első karmesterversenyen való részvételem után pedig megkérdezte tőlem egy újságíró, hogy miként látom a jövőmet. Neki azt válaszoltam, hogy a mindennapokban az opera műfajban szeretnék dolgozni, agymosásnak pedig jöhet a szimfonikus zene. Hozzátenném, agymosás alatt itt az agy frissen tartását értettem, mert az a felkészülés másfajta szellemi munkát kíván. Szóval az opera tudatos döntés volt az életemben.
– Volt szeptember elején Pécsett egy díszhangverseny, egyik szólistaként Baráti Kristóf hegedűművésszel. Igaz, hogy Kesselyák Gergely hozta a koncertre repülővel Veronából?
– Megjegyzem Baráti Kristófnak is van pilóta vizsgája, bár abból rengeteg féle létezik, nekem is van öt különböző. Igen a repülés az egyetlen hobbim, melyet második szakmaként kezelek, mert ugyancsak teljes embert kíván. Évente úgy száz órát tudok repülni, ám az nem kevés. A veronai út például azzal a géppel, amit mostanában használok, két órába tellett, szóval ötven ilyen járat belefér az éves repülős repertoáromba.
(x)
