Kozma János gitárzenéjével és megjelenésével szinte a pécsi városkép része lett. Sokan látják nap mint nap a vak utcazenészt, ezért rengeteg történet kering róla. Bejárta már a fél országot, szakmát is szerzett, de ő mégis a Citrom utcát választotta, ugyanis itt érzi magát szabadnak.
– Úgy tudom, nem Pécsett születtél.
– Az igaz, hogy nem vagyok tüke, hiszen Lentiből származom, de már pécsinek tartom magam. 13 éve jöttem ide egyetemre, ugyanis szociális munkásnak tanultam. Előtte már fél Magyarországot bejártam az utcán zenélve, és elvégeztem Budapesten egy gyógymasszőr képzést is, de mégis úgy gondoltam, hogy keresni kell valami rendes szakmát.
– Azért tanultál, mert meguntad a gitárt?
– Szó sincs róla. Sőt, az egyetem alatt is abból tartottam el magam. 11-en vagyunk testvérek, így nem várhattam el a szüleimtől, hogy ők fizessék a tanulmányaimat. Arra neveltek ugyanis, hogy ha terveim vannak, akkor valósítsam is meg őket.
– Miért maradtál Pécsen?
– Itt érzem magam a legjobban. Amíg itt tanultam, egyre több barátot szereztem, ráadásul egy helyi keresztény gyülekezetnek is a tagja lettem kántorként. Így egyre inkább otthon éreztem magam a városban. Amúgy is azt vallom, hogy mindenki lakjon ott, ahol neki a legjobb. Egyáltalán nem fontos a szülővárosunkban megöregedni.
– Mióta zenélsz?
– Pontosan emlékszem rá: 12 évesen vettem először gitárt a kezembe, és azonnal meg is tetszett. De az utcazenét is otthon kezdtem. Lentiben ugyanis akkortájt heti kétszer hatalmas piac volt, tele szlovénokkal. A gimnázium vége felé pedig egyre többször ültem ki gitározgatni, mert zavart, hogy mindig a szüleimtől kellett pénzt kérnem. Így egyre jobban belejöttem, később pedig sok városban megfordultam a hangszeremmel.
– Kitől játszol a legszívesebben?
– Rengeteg kedvenc van, és mindegyiket másért szeretem. Mondhatnám, hogy a jó zenéért rajongok, de ez persze ízlés dolga. Legtovább talán a 60-as évek zenéjénél „ragadtam le”: Beatlest, Illést, Metrót, Omegát hallgattam, és közben rendkívül sajnáltam, hogy nem abban a korban élek. Mostanra viszont az a vélemény alakult ki bennem, hogy minden kornak megvan a minőségi értéke, viszont sajnos a szennye is. A technótól például irtózom.
– A járókelők elég sokat láthatnak, már-már Pécs „része” vagy. Te hogyan „látod” az utcát, vagyis a munkahelyed?
– Naponta 6-7 órát zenélgetek az utcán, ami elég sok, mégis alig ismerek valakit a környéken dolgozók közül. Az itt elhaladók nagyjából 90 százalékán azt érzem, hogy szeretnek engem és jó véleménnyel vannak rólam. A többieknek viszont sokszor elég durva megnyilvánulásai vannak. Volt már, aki rám szólt, hogy hagyjam abba, mások szerint csak játszom a vakot, de akad olyan is, aki irigykedve jön oda hozzám.
– Irigykedve?
– Igen, mert azt hiszik, ezzel degeszre keresem magam. De meg kell tanulni figyelmen kívül hagyni őket, különben becsavarodik az ember. Ahogy azzal sem szabad törődni, hogy mi a ciki és mi nem.
– Mire költöd a pénzt, amit össze zenélsz? Van valami hobbid?
– A család szerencsére nem hobbi, különben – mondhatom viccesen – abbahagynám. Kicsit persze keményen hangzik, de azért az egy komoly munka, főleg az asszonyoknak. Nekem is úgy kell zenélnem, hogy az a feleségemnek és a négy gyerekünknek is elég legyen. Fiatalabb kollégáimmal ellentétben, én sör és buli helyett ruhára és iskolára gyűjtök.
– Nagy a konkurencia? Mennyire nehéz megélni megélni ebből?
– Csak a pécsieket ismerem, de szerintem minden városra igaz, hogy egyaránt vannak tehetségesek és kóklerek. A baj az, hogy sokszor az utóbbiak is profinak tartják magukat. Ugyanakkor nem elég jól zenélni, olyan muzsikát kell játszani, ami tetszik az embereknek. Nem bonyolult darabok kellenek az utcára, hanem olyan szövegek, amik „eljutnak” a közönséghez. A közízlést kell eltalálni, ami nem könnyű, de egyelőre úgy tűnik, hogy nekem sikerül.
– Meddig akarsz még az utcán maradni?
– Természetesen ameddig bírom. Pár éve még azon gondolkoztam, hogy elmegyek valamelyik szakmámba dolgozni, de most már nem akarok váltani. Jó dolog például a gyógymasszőrködés is, csak jól kell tudni helyezkedni. Egészen más egy kórházban öregembereket masszírozni, mint egy szalonban jó fizetésért fiatal hölgyeket gyógyítani. De igazából egyik munkahely hangulata sem vonz. Inkább kint vagyok az utcán, ahol friss a levegő és csicseregnek a madarak.
– Akkor tehát marad a Citrom utca…
– Így van. Amíg bírom, kint leszek télen-nyáron. Sokszor rám is csodálkoznak, hogy milyen extrém időjárási körülmények között zenélek. De ez megfelel nekem, mert így vagyok szabad.
