November 25-ét 2012-ben nyilvánította emléknappá a magyar kormány, ezen a napon emlékezünk meg azokról a magyarokról, akiket a Gulag és a Gupvi táborokban kényszermunkára ítéltek. Az alábbiakban olyan visszaemlékezés-részleteket gyűjtöttünk össze, melyekből kiderül: a szovjet kényszermunkatáborok elmondhatatlanul kegyetlen helyek voltak. Csak erős idegzetűeknek.
Magyarországról 1944-1945 fordulóján mintegy 300 ezer embert hurcoltak el a Szovjetunióba, a malenkij robotnak is nevezett kényszermunkára. Gyakorlatilag minden tizedik magyar család érintett volt az elnyomás borzalmaiban. Pécsről és további 200 baranyai községből vittek el több ezernyi ártatlan embert, akik közül sokan nem tértek vissza a szovjet terror gyilkos táboraiból. A szovjet táborokba hurcoltakat először a kiürített, szalmával felszórt Lakits-laktanyába terelték össze.
Az ide bezártaknak elfogásuk előtt parancsba adták, hogy vigyenek magukkal ruhákat, takarókat, ételt, mivel tudták, hogy semmilyen ellátásban nem részesülnek majd a laktanyában, sem pedig a rájuk váró úton. Ezer pécsi és Pécs-környéki ártatlan indult útnak innen a vasútállomásra, tömött sorokban. A marhavagonok már vártak rájuk, Bajáig utaztak bennük, tömegesen összezárva a mozdulatlanságig.
Nem tudták, hogy hova viszik őket. A táborok a kínzás, az embertelenség, és a gyilkosságok helyszínei voltak. Az alábbi visszaemlékezésekből kiderül, hogy milyen volt testközelből megélni a lágerek poklát.
Az éhezés napjai
Adorján Sándor, egykori rab A halál árnyékában című visszaemlékezésében (mely itt teljes egészében elolvasható) írja a következőket:
„Egy szakállas képű, rongyos ruhás rab ácsorgott az összeterelt, érdeklődők gyűrűjében. Az őrparancsnok intésére a lábánál heverő zsákba nyúlt, onnan egy szőrös emberfejet húzott ki, a hajánál fogva felemelte, hogy mindenki jól láthassa. Elmondta, hogyan szöktek meg együtt a barátjával, a fej gazdájával. Az üldözők elől a járatlan tajgába vették be magukat, ahol rájuk szakadt előbb az ősz, majd a tél. Végül beköszöntöttek az éhezés napjai.
– Mind többször és többször villant az agyamba, hogy Miska – mutatott a fejre – talán meg akar ölni, hogy tőlem megszabaduljon, vagy hogy meg is egyen. Talán egyikőnk úgy ki tudná húzni tavaszig. Miért ne én? – vetődött az agyamban a gondolat. Váratlanul, mintha Miska megmozdult volna, felugrottam… Ő is ébren volt, felugrott… Én a fejszét, ő meg az ásót kapta fel és megindult köztünk a harc életre-halálra… Én gyorsabb voltam…”
Több száz halott naponta
Tóth József sokkoló részletekben gazdag visszaemlékezése a Magyarok a Gulágon internetes emlékoldalon olvasható és kiderül belőle, hogy milyen volt egy munkatáborban orvosként dolgozni:
„Először gyalog hajtottak bennünket Bajáig, ötös sorokból álló, nagy menetoszlopban. Az első három szakaszában vonszolták magukat a zsidó munkaszolgálatosok; én is oda kerültem. Aki összeesett, vagy kilépett a sorból, azt agyonlőtték. Nagyon féltünk, volt, aki a nadrágjába csinált. Végül Baján bevagoníroztak bennünket, majd Temesvárra vittek 1945 januárjában. Kevesen tudják, hogy ott volt az elhurcoltak egyik gyűjtőközpontja. Naponta kétszázötven-háromszáz ember halt meg ebben a táborban.
Miután az orvosok meghaltak tífuszban, én lettem a karantén egészségügyi vezetője. A skorbutosok bőre lötyögött, a húsról szinte le lehetett húzni, a vérhasban szenvedők deréktól lefelé meztelenül jártak, mert folyamatos volt az ürítési ingerük. Volt, aki úgy legyengült, hogy a tizenöt méter átmérőjű latrinába esett és megfulladt. Holttestét nekünk kellett kivenni. Reggelente végigmentem a barakkokban, és azt kértem: aki él, emelje fel a kezét. Aki nem tudta felnyújtani, az meghalt, már vitték is ki, bedobták őket egy ládába.”
A kegyetlen orosz felcsernő
Gömbös László szobrász így idézi fel a temesvári lágerben töltött egyik legszörnyűbb emlékét:
„Mikor fertőtlenítették a ruháinkat, másfél-két órát kellett várakoznunk a szabadban. Volt egy szőke, orosz felcsernő, aki ez idő alatt közöttünk sétált, és lovaglópálcával csapkodta a foglyok nemi szervét. Nem tudom elfelejteni, amikor egy idősebb ember menet közben hasra esett, a felcsernő vasvillával hátba szúrta. Ott maradt.”
A mai napig kevés dokumentum áll rendelkezésünkre erről az időszakról, hiszen azokat, akik haza is tértek, a titkosszolgálat hallgatásra kényszerítette. Emellett 70 év távlatában már kevés szovjet kényszertáborokat megjárt szemtanút és túlélőt találhatunk. A pécsi vasúti pályaudvar mellett található Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások tavaly felállított emlékművét november 23-án 16 órakor koszorúzza meg Páva Zsolt, Pécs polgármestere.
